Hiába tudjuk, hogy ez így van, gyakran nem veszünk róla tudomást. A 21. század egyértelműen a versenyzés korszaka. A gyerekek genetikailag kódoltan érkeznek úgy a világra, hogy mindenben nyerni akarnak. A legegyszerűbb dolgokat is úgy fogják fel, mintha dicsőség lenne elérni. Ilyen az is, hogy ki ér be először aznap az osztályterembe, ki lép ki elsőként a tornateremből, ki csinálja meg leggyorsabban a bemelegítő feladatnak szánt kutyamászást. Ugyanez vonatkozik a dolgozatok, felmérők beadására, mert nem az a fontos, hogy tudta-e, vagy értette-e, hanem az, hogy látták-e a többiek, hogy gyors volt. Nincs olyan helyzet, szülő és tanár sem, aki arra ösztönözné a gyereket, hogy folyton kapkodjon, és semmi más ne érdekelje, csak a gyorsaság. Mégis ezt látjuk nap, mint nap. Természetesen benne van a pakliban a mindennapi életünk is, amelyről sóhajtva csak annyit mondunk, hogy lám-lám, hogy felgyorsult. Való igaz, hogy a ma emberének több platformon kell jelen lennie, mint az előző generációknak, hiszen a család, munkahely, barátok mellett ott vannak a közösségi oldalak, a média, és ha képben akarunk lenni, akkor folyton figyelnünk kell. Hol itt érkezik üzenet, hol ott egy mail, de érdekes tartalmak vannak a TikTokon, Instán és sorolhatnánk, nem beszélve a töméntelen YouTube tartalomról, és hogy ne felejtsük ki a könyveket. Tulajdonképpen a ma embere mindent szeretne. Tájékozottnak lenni, sportolni, barátokkal időt tölteni, megfelelni a család elvárásainak, és a munkahelyen 150 százalékot teljesíteni. (persze, csak, ha valóban értelmét látja. Értelem egyenlő pénz, motiváció, siker)
Egy gyerek, aki ebbe születik bele, nem ismeri a lassulást, a nyugalmat, mert azt tapasztalja, hogy mindig csinálni kell valamit. Olyan nincs, hogy unatkozzon, bámulja a plafont, mert ha ez így lenne, összedőlne a világ, hiszen van telefonja, tabletje, és még ott a mostanság kissé háttérbe szoruló televízió.
Ma mindig kell valami ahhoz, hogy az elme működésben maradjon, jó esetben a test is. Így a szülők, akik folyamatos nyomást éreznek a külvilág részéről, nem hagyják nyugton se kisebb, se nagyobb gyereküket. Sportoljanak, járjanak különórákra, agyagozzanak, táncoljanak, mindegy, csak ne legyenek otthon, és okvetlenül vegyenek részt más közösségekben, aminek valószínűleg hasznát látják. Ez talán nem is lenne ördögtől való, ha nem arról szólna, hogy biztosan nem cél nélküli. A táncról fél év múlva kiderül, hogy versenyre kell járni, a kis focistáknak minden hétvégén meccsük van, és sorolhatnánk. Minden arról szól, hogy később valamilyen módon versenyezzen a gyerek. Ugyanezt szolgálják az iskolai versenyek is, mert meg kell mutatni egy iskolának, hogy ott aztán rendesen dolgoznak, hisz jobbnál jobb eredmények születnek városi, megyei és országos szinteken. Majdnem mindig ugyanazok a gyerekek jutnak el matekversenykere, versmondóra, színjátszóra és egyebekre, ami természetes, mert ők a tehetségesek. Hogy mi van azokkal, akik nem tudnak szavalni, csak négyesek matekból vagy énekből, nem tudni, mert nem fontosak a rendszer szempontjából.
A szülő boldog, mert kapott egy századik oklevelet a gyereke, a kilencvenkilenc mellé a fiókba, de ez neki is érdem, mert ő szülte, etette, nevelte, ami büszkeségre ad okot. A gyerek, ha szeret küzdeni, megint csak örül, mert jó eredményekkel tér haza, és röpköd az iskola is, mert nőtt az ázsiója. Mégis gondolkodjunk el azon, szükség van-e folyton a versenyekre? Mi lenne, ha egy gyerek szórakozásból, időtöltésből sportolna, vagy azért énekelne, rockizna, mert szereti? Előfordulhatna-e, hogy nem kell hegedűversenyen bemutatkoznia vagy úgy rajzolgathatnia, hogy kedve van hozzá? Ha meg nincs, mással foglalkozhatna.
A mai társadalom nem enged ebből. Ha valaki jól úszik, okvetlenül vegyen részt versenyen. De ugyanez vonatkozik a felsoroltak mindegyikére. Önmagáért, saját kedvtelésért szinte semmit nem csinálunk, csináltatunk már. Azt mondjuk, nem lehet. Kevés az idő, fontosak a pontszámok, az eredmények, be kell kerülni jó helyekre, és csak az érvényesül, aki törtet. Mindeközben arról beszélünk, hogy gyerekeinket boldognak akarjuk látni. Valóban? Hogy milyen egy boldog gyerek, vajon tudjuk-e? Mert nem az, akinek minden vágyát teljesítik, akinek nem szabnak határt, és nem várnak el tőle semmit…
Talán érdemes lenne megkérdezni a sajátjainkat, és nem versenylovakat nevelni, akik fáradtan lihegnek már a cél elérése előtt, és nem értik, miért nem élvezhetik az életet, amely nekik jutott.
Kép forrása: Pinterest
