A jelszó

"– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Csak azért szólítottalak meg, mert anyukád megkért, hogy kísérjelek át a parkon, hogy ne essen bajod.– Én nem ismerem a bácsit.– Igen,  tudom, anyukád munkatársa vagyok! Gyere, menjünk együtt, és akkor majd megismersz."

– Nem tudok ma érted menni, Zsófi! Értsd meg, senki nincs, aki segítsen!

– Jó! – felelte a kislány dacosan.

– Hiába válaszolsz ilyen hangon, ez van! A mamáék messze laknak, a szomszéd néni elutazott, Luca beteg… Próbáltam beszélni pár emberrel, de egyik se ért rá. Tíz percre lakunk a sulitól, haza tudsz menni egyedül. Ahogy pár hete is.

Jól van! Nem gond! – felelte Zsófi engedékenyebb hangon. Érezte, hogy anyja azonnal sírni fog, azt meg nem akarta. Már három éve csak ketten voltak egymásnak, apjának új felesége és gyereke is volt, feléje se nézett. Úgy viselkedett, mintha Zsófi nem is lenne. Hallotta, amint anyja egyszer azt mondja a nagyinak, hogy talán azért is, mert nagyon hasonlít őrá. Ő nem értette, hogy ez miért baj, de nem merte megkérdezni. Amikor megnézte magát a tükörben, semmiféle hasonlóságot nem tudott felfedezni közte és az anyja között.

 
 

– Emlékszel még a jelszóra? – kérdezte a nő. – Mennem kell, mert kezdődik az értekezlet, de ne feledd! Okos legyél, és hívlak, ha hazaértél. Rendben?

– Rendben. Okos vagyok mindig, nem? – kérdezte a kislány kaján vigyorral, de aztán kibuggyant belőle a nevetés.

– Majdnem mindig! – nevetett fel az anyja, és megkönnyebbülve elköszönt.

Nekik ez az élet jutott, de nem akarta sajnáltatni magukat. Nem volt szerencsés a házasságuk. András nemtörődöm, rideg férfi volt, kislánya érkezése se lágyította meg a szívét. Szinte sose volt otthon, és amikor Zsófi négyéves lett, bejelentette, hogy elköltözik. Nem magyarázkodott különösebben, de Orsi tudta, hogy van valakije. Látta őket pár hete, mégse tette szóvá. Egyszerűen megkönnyebbült, amikor elhangzottak férje mondatai. Arra azonban nem számított, hogy András levegőnek nézi majd őket. Ímmel-ámmal utalta a gyerektartást, viszont egyszer se kérdezett a lányáról. Ha több pénzt kért tőle, nagy nehezen belement, de hogy a kislány hogy veszi az akadályokat elsősként, cseppet se érdekelte. Épp második gyerekével volt várandós az új felesége.  Orsi fel nem foghatta, hogy tud ekkora különbséget tenni a gyerekei között. Értetlensége azonban nem befolyásolta volt férje viselkedését.

Sose akarta látni Zsófit, így segítséget se tudott kérni tőle.

Gyalog sem volt messze az iskola. Sokszor sétáltak oda meg vissza, nemcsak kocsival tették meg az utat. Biztonságos környéken laktak, széles út vezetett az iskolától a parkon át szinte a házukig. Gyakran megálltak csigákat menteni esős reggeleken, vagy őszi leveleket szedni, de az is előfordult, hogy Zsófi egyedül ment bizonyos szakaszon. Kisváros volt ez, nem kellett attól tartani, hogy valaki bántani fogja a lányt, de Orsi óvatos volt, méghozzá egy film miatt, amit pár éve látott, amelyben bemutatták, hogy a legszófogadóbb gyerek is elcsalható valamilyen ürüggyel. Akkor találta ki a Mary Poppins esernyője-jelszót. Mindketten imádták a filmet, ezért biztos volt benne, hogy elsős lánya nem fogja elfelejteni.

Négy órakor Zsófit valóban nem várta senki az iskola aulájában. A kislány nem lepődött meg, hisz tudta, hogy így lesz, de azért irigyen bámulta Lilit, aki repült anyja karjaiba. Nem igazán bánta, mert öt után picivel már otthon lesz az anyja. Először főz magának egy kávét, aztán átnézik a leckéjét, és biztosan meg fogja kérdezni, megette-e az ebédet. Nem ette meg, ki szereti azt a rossz szagú káposztás tésztát? Ő aztán nem, de nem baj, mert az uzsonna viszont finom volt.

Kiballagott az utcára, egyenesen a zebrához, megvárta a tömeggel együtt, amíg zöld lett és kényelmesen átsétált. Eszébe jutott, hogy a tornazsákját a polcon felejtette az osztályban, de nem akart visszamenni érte.

Ahogy elérte az utca végét, ahol a park felé szoktak kanyarodni, meglátott egy férfit, aki egy kiskutyát simogatott. Cuki kutya volt, apró, barátságos, de eszébe jutott anyja, aki százszor is elmondta neki, hogy idegen kutyákkal és emberekkel nem szabad barátkoznia. Pedig azt a kutyát szívesen megsimogatta volna, szinte hívogatta a kezét. Vajon baj lehet? És ha nem tudná meg az anyja? Aztán mégis tovább haladt. A kutya gazdája tudomást se vett róla, elmerült az újságjában, Zsófi pedig igyekezett, mert tudta, hogy anyja hívni fogja. Ekkor lépett elé az egyik mellékösvényről egy másik férfi, aki idősebb lehetett, mert őszes haja volt. Zsófi rá nem figyelt különösebben, kutya se volt vele, inkább elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a park közepén tollasoznak páran. Mindig az volt a kedvence.

– Szia! – Lépett mellé az idegen. – Tetszik a játék?

– Igen! – felelte kedvesen.

– Ismered, vagy csak szeretnéd?

– Nekem mennem kell – mondta Zsófi hirtelen.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Csak azért szólítottalak meg, mert anyukád megkért, hogy kísérjelek át a parkon, hogy ne essen bajod.

– Én nem ismerem a bácsit.

– Igen,  tudom, anyukád munkatársa vagyok! Gyere, menjünk együtt, és akkor majd megismersz.

Zsófia férfira nézett. Látta, hogy mosolyog, a szeme kék, arca barátságos. A hang a fülében azonban csak egyet súgott: Jelszó! Ezer meg egy alkalommal elmondta neki az anyja, hogy nem az a rossz, aki csúnya. Olyan csak a mesékben van. A szép emberek és a kedvesek is lehetnek gonoszak, csak nehéz őket felismerni.

– Rendben, de mondd meg a jelszót, akkor tudni fogom, hogy anya küldött!

A férfi szeme kikerekedett.

– Jelszót? – kérdezte idegesen.

A kislány nem válaszolt, hanem futni kezdett. Ahogy csak bírt. Már tudta, hogy az idegent nem anyja küldte. Pontosan úgy zajlott le az egész, ahogy begyakorolták. Mert vannak rossz emberek, még akkor is, ha mosolyognak bárkire. A férfi nem futott utána.

A park végén elkanyarodott, és pár méter után már benn is volt a négyemeletes ház kapuján.  Megállt és fellélegzett. Csend volt, és ő okos volt. Ahogy megígérte. Hála a jelszónak. Azonnal eldöntötte, hogy másnap elmeséli a suliban. Működött a terv és ez volt legeslegjobb dolog, ami aznap történt vele. Pedig a bácsi aranyosnak tűnt. Viszont nem tudta a Mary Poppinsot, és ez csak egyet jelenthetett: nem anyja küldte. Érezte, hogy arca kipirosodik. Felfutott a lépcsőn, és már nyitotta is az ajtót, amikor megcsörrent a vezetékes telefon.

Anya! – kiáltotta. – Képzeld, egy idegen bácsi hazudott rólad! – mondta lihegve.

Kép forrása: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here