A karácsony azon túl, hogy mennyien szeretik, nem mindig egy meghitt csoda, inkább egy háromnapos túlélőtúra. Az emberek jó része már most ideges, rohan és nem érez mást csak kényszert, hogy mindennel meglegyen, és mindent tökéletesen elrendezzen.
Kezdjük az anyagiakkal. Decemberben hirtelen minden kell. Nem azért, mert szükség van rá, hanem mert így szokás. Ajándék mindenkinek, még annak is, akivel egész évben két mondatot nem váltunk. Kell a drága csomagolás, a fa, amely szebb és nagyobb, mint a szomszédé, több fogás az asztalon, mert ciki lenne a tavalyi mennyiséggel előállni. Gondoljunk csak bele, hiteleket veszünk fel egy olyan ünnep miatt, aminek a szeretet lenne a lényege. Így a pénz lesz, de nem akarunk alulmaradni, inkább beledöglünk és megmutatjuk, hogy mi aztán képesek vagyunk ajándékozni, de nem ám kispályás módszerekkel. A január meg nem számít, mert teleesszük magunkat, ma még szórjuk a pénzt, mintha nem lenne holnap. Mi a csoda történik ilyenkor az emberekkel?
A karácsony fizikailag is igen megterhelő. Nem az a három nap számít, amin utazunk, eszünk, ajándékozunk majd megint eszünk, pihegünk és utazunk tovább. Hetekkel előtte már vásárolunk, takarítunk, mintha a Kisjézus érkezne vendégségbe és a pókhálókat keresné nálunk. Nem lakásmagazinba készül a dekorációnk, de mi úgy teszünk. A ház asszonya december végére nem ünnepel, csak funkcionál, és 24-én este már nincs ereje örülni, örül, ha leülhet egy sarokba, és nem esik össze.
A karácsony kemény tükröt tart elénk, és ezzel el is érünk az érzelmi megterhelés csúcsához. Megmutatja, ki jön el, ki nem, kinek vagyunk fontosak. Egy rakás régi sérelmet csalogat elő, felszínre hozza a családban rejlő feszültségeket, amelyeket jó lenne elrejteni, mert azokban a napokban „szeretni kell.” Ez kötelező, és még mosolyt is várnak mellé. A boldogságot úgy kell érezni, hogy ne legyen hamis, ne legyen benne bűntudat, mert aki máshogy tesz, az rossz ember. Elveszi mások kedvét. Haragudni, szomorkodni szigorúan tilos.
Hollywoodi karácsonyokat kergetünk, várjuk a havat, a nagy összhangot, a gyertyafényes tökélyt, a valóságban azonban ízetlen a halászlé, nyűgös a gyerek, reped és folyik a bejgli. Mindezek mellett beszól a nagymama, a párunk, anyósunk, mert senkinek nem jó épp az, ami van.
A legnagyobb kérdés és egyben hazugság is az, hogy vajon megéri-e mindez? Három nappal később vége a kreált álomvilágnak. A fa hullani kezd, a bejgli szikkad és a rokonok végre hazamennek a sáskajárás befejeztével. Januárban pedig következhet a hitelek törlesztése, a türelmetlenség és az ünnepek utáni fáradtság. Senki nem kér bocsánatot, nem higgad le, mert olyasmit várt el másoktól, amit nem kellett volna.
Nem a karácsonnyal van baj, hanem azzal, amivé tettük. Mi változtattuk meg az értelmét, mi nem figyelünk mások korlátaira, mi nem merjük kimondani, hogy nem erre vágytunk, és szeretnénk mindent egyszerbűben csinálni ezután. Pedig megtehetnénk. Lehetne kevesebb étel az asztalon, kevesebb színjáték a fa körül, és lehetne jóval több csend és szeretet a szívekben.
Az ünnep nem attól romlik el, hogy nem tökéletes, hanem attól, hogy mi belehalunk abba, hogy annak látszatát keltsük. Rajtunk áll és bukik az egész, ezért kellene kicsit megállnunk, és nem engedni a nyomásnak. Az így szoktuk – nincs kőbe vésve, és ha lenne is, azt is le lehet kaparni, ahogy régen tették az emberek. Még a hieroglifákat is képesek voltak módosítani, akkor mi miért nem tesszük meg, hogy a fény valóban átjárja a szívünk, ne csak a hasunk legyen tele pukkadásig?
