Ahogy elfáradva ballagok hazafelé, érzem, hogy jólesően sajog a lábam. A szívem nem annyira kellemesen, mert a nagy ábrándozásban nem értem, hogyhogy nem merült fel bennem, hogy a szép fekete lány Mirkó menyasszonya lehet. Hát ki más? Valószínűleg az esküvőjükre tanulnak be egy táncot, hogy azzal kápráztassák el a násznépet. Biztos, hogy nem öncélú ez a tánctanulás, csak én nem tudtam józanul gondolkodni az elmúlt egy órában. Meggyorsítom a lépteim, és feltűnik, hogy jön valaki utánam.
Az sorozat többi részét itt olvashatod
Az utca csendes, és bár nem lakunk kihalt környéken, most mégse jár arra senki. Villámgyorsan hátrafordulok, de csak egy árnyékot látok eltűnni az egyik sarkon. Mégis az az érzésem, hogy követ valaki.
Egyre sötétebb lesz, és a mama háznak közelében két oszlopon sem világít a lámpa. A szívem egyre hevesebben kezd verni, amikor a léptek mögöttem hangosabbak lesznek. Szinte visszhangzik tőlük az utca, vagy csak a félelmem erősíti fel a hangokat. Nem merek folyamatosan hátrafelé lesni, csak a sarkon befordulva nézek magam mögé, és valóban jön egy férfi.
Nem siet, kényelmes tempóban lépked, mintha csak sétálna egyet vacsora után. Nem csökken a távolság köztünk, de érezhetően nem is nő. Az estébe forduló utcákon egy-egy kutya felvonyít, én meg egyre nagyobbakat lépek. Nem tudom honnan, de tudom, hogy az egész nem véletlen. Nem csak arra jár, hanem figyeli, hová tartok. Ennél ijesztőbb kevés dolog van egy magányosan bandukoló lány számára. Legszívesebben levenném a cipőm, hogy semmiféle zajt ne adjak ki és képes legyek futni. Az jár a fejemben, hogy ha sikítanék, vajon meghallaná-e valaki vagy segítene-e. Tudtom, hogy nem vezethetem haza a nyomomban járót, mert akkor könnyű célpont leszek, ezért teszek egy kerülőt, és az egyik sikátoros utcában beugrok egy kapu mögé, amelyről tudom, hogy nyitva van, mert felújítás alatt áll a ház kövezete. Annyira rossz állapotban van, hogy a tulajdonosok nem látták értelmét az óvatosságnak. Ezt persze nem én találtam ki, hanem hallottam, amint a szomszéd a mamának mondta.
A magas árny, amikor látja, hogy elveszít szem elől, megtorpan. Szétnéz és idegesen dobol a lábával. Háttal áll meg a kopott bejárat előtt. Nem látom az arcát, pedig rágyújt, és ha egy kicsit is megmozdulna, talán megpillanthatnék belőle valamit.
Sötét, talán kék vagy fekete kapucnis dzseki van rajta, és farmernadrág. Alig merek kikukucskálni a kapu résein, nehogy rájöjjön, fél méter választja el tőlem. A számra szorítom a kezem, hogy lihegésem ki ne hallatszódjék. Mit akarhat tőlem? Miért követ? Mi lett volna, ha utolér? Ezek zakatolnak a fejemben. A templom harangja hármat kondul, jelzi, háromnegyed van, de nem is tudom, nyolc vagy kilenc. Abban reménykedem, hogy mama semmiképp nem fog felhívni, mert ha megszólal a telefonom, azonnal megtalál.
A férfi beleszív a cigarettájába és elindul a túloldalra anélkül, hogy bármi is láthatnék belőle. Kapucniját feldobja a fejére és elkanyarodik az ellenkező irányba. Én meg csak állok, remeg a lábam, és nem tudom eldönteni, merjek-e mozdulni. Ekkor rezegni kezd a telefonom. Gyorsan kikapom a zsebemből, és hálát adok a jó égnek, hogy nem hangosítottam fel az óra után.
A nagyi keres, de csak belesúgom, hogy két perc és otthon vagyok, majd kinyomom. Meredten bámulok ki az apró réseken, várok még egy keveset, majd amikor teljesen üresnek tűnik az utca, futni kezdek teljes erőmből.
Úgy esek be a kapunkon, mint valami sérült madár és alig tudom lecsillapítani dobogó szívem. Semmi szükség arra, hogy megijesszem a nagymamát, ezért úgy határozok, nem mondok neki semmit.
– Diácskám, történt valami? – kérdi, ahogy meglát. – Miért suttogtál, amikor felhívtalak? Tudod, hogy nem szeretem az ilyesmit.
– Semmi mamuska, csak nem akartam hangoskodni a nyílt utcán.
Ennél nagyobb ökörséget aligha mondhatnék, de nem vagyok felkészülve egy jól hangzó hazugságra. Nincs kétségem afelől, hogy rájött a hazugságomra, mégse teszi szóvá. Ezt szeretem benne, nem nyaggat soha feleslegesen.
– Akkor jó, gyere, egyél egy kis paprikás csirkét! – mondja és már tolja is elém a hatalmas tál nokedlit. Szedek egy keveset, hogy meg ne sértsem, de nincs étvágyam.
– Te nem eszel? – kérdezem, ahogy madárcsontú testére esik pillantásom.
Beteg, nem mondja, mennyire, de tudom, hogy rosszabbul van, mint mutatja.
– Nem, már ettem rég. Viszont levelet kaptál! Majdnem elfelejtettem odaadni! – válaszolja, és a tőle telhető legnagyobb fürgeséggel kikocog az előszobába.
Az jár a fejemben, miközben a nokedlit kanalazom, vajon veszélybe vagyunk-e mindketten vagy csak én.
– Levelet? Biztos egy számla… – mormogom szórakozottan, amikorra már visszatér. Nem az.
Egy fehér borítékot nyújt át, amelyen cirkalmas, régies írással a nevem szerepel. Amerikából érkezett. Pontosabban New Yorkból.
Úgy meglepődöm, hogy majd elejtem a kanalat. Levél Amerikából nekem? De nem tűnik tévedésnek, mert tényleg Miss Claudia Kende névre szól, és ez csak én lehetek.
Feltépem, pár sor áll benne magyarul:
„Kedves Miss Claudia!
Ne haragudjon, hogy levelemmel felkeresem, de a segítségére lenne szükségem. Keresek egy hölgyet, akit már nem láttam vagy hatvan éve, bár nem merem hinni, hogy él még. Viszont az ön nevét megtaláltam egy közösségi oldalon, pontosabban nem én, hanem az unokám. Szeretném felvenni a kapcsolatot az említett hölggyel, aki régi ismerősöm, de elveszítettük egymást, amikor én kijöttem Amerikába. Hiába írtam neki a régi címére, azok a levelek visszajöttek, viszont ki tudtam nyomozni, hogy ön az unokája. Keresztes Gizellának hívják és valaha a Józsefvárosban élt. Ha tudna segíteni egy vénembernek, megköszönném. Szeretnék úgy távozni ebből a földi világból, hogy nem hagyok elvarratlan szálakat az életemben.
Üdvözlettel: Tom Waters
Olyan tekintettel meredek a sárgás levélpapírra, mint aki hirtelen időutazásba cseppent volna. Csak nézem a reszketeg sorokat, és nem tudom elképzelni, hogy az idegen, miért gondolja, hogy én Keresztes Gizella unokája vagyok, hiszen nem is ismerek ilyen nevű asszonyt.
– Na, mondd már! – szól rám a nagyi. – Majd kifúrja az oldalam a kíváncsiság. – És tényleg csillog a szeme, ahogy várja,hogy közöljem a levél tartalmát.
– New Yorkból jött – nyögtem ki.
– Jaj, kincsem, ezt eddig is tudtam, nem vagyok vak! Azt mondd, ki írt és mit akar!
– Nem tudom mamika, nem értem én sem. Valami Tom nevű férfi keresi régi ismerősét, és érthetetlen, hogy miért gondolja, hogy én tudok róla.
– Tom? Miféle Tom?
– Tom Waters, így írta alá. Azt hiszi, hogy én tudom, ki az a Keresztes Gizella. De nekem fogalmam sincs és az egész levelet furának érzem.
Nem veszem észre, hogy mekkora csend lesz a konyhában. Tulajdonképpen semmit sem veszek észre, mert a nap tele volt furcsasággal, és hirtelen annyi minden történt, hogy már nem tudom, valóság-e, amit érzek, képzelek, vagy tényleg bebeszélem még az ártatlan csendet is.
fotó: Pinterest
