A Kékszemű 6. rész – A dolgok sosem azok, amiknek látszanak

 

 
 

Másnap reggel olyan frissen kelek, mintha a tegnap gondjai éjszaka eltűntek volna  pusztán egy alvással.

Az sorozat többi részét itt olvashatod

A nagyi elém tol két szelet pirítóst meg egy kis teát, és meglepődik, milyen jó étvággyal falom be.

Azon gondolkodom közben, hogy vajon mi történhetett velem, de nem jövök rá. Ebben a fene nagy nyugalomban azonban nincs kedvem gyalogolni, buszra szállok, talán bennem van az előző nap félelme. Jó érzés ábrándozva Mirkóra gondolni, a Kékszeműre, aki valószínűleg nem sokára mást tesz boldoggá. Tényleg ennyire hülye lennék? Álmodozom a semmiről és ez még jó is nekem? Ha anya élne, valószínűleg helyre tenne.

Ahogy belépek a forgó üvegajtón, meglátom, hogy a portás nem figyel semmire. Sejtem, hogy ő se sokáig élvezi a cég vendégszeretetét. Ezt a hozzáállást errefelé nem díjazzák. Hívom a liftet, és amikor kinyílik, azonnal lemerevedek. Mirkó lép ki egy idegennel. Ezüstszürke ingében úgy fest, mint egy görög félisten. Ő még nálam is meglepettebb.

– Jó reggelt! – mondja kedvesen. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar összetalálkozunk.
– Hamar? – szalad ki a számon a méltatlankodás.

Felnevet.

– Ne haragudj, nem úgy értem, csak meglepődtem.
– Semmi gond, mennem kell – válaszolom azonnal.

Ő ki, én be, és legszívesebben a fejemet verném a falba, hogy ilyen ostoba mondattal válaszoltam. Nincs sok időm töprengeni, mert Gyöngy már keres, elküld pár saroknyira, hogy vegyek neki vegán pitét, mert ami szemközi pékségben van, unalmas neki. Elszaladok, aztán leveleket iktatok, postára megyek és az ebédidő alatt legszívesebben nem csinálnék semmit, mert jó lenne kicsit leülni és bambulni. Alighogy e nemes tevékenységbe kezdenék, Gyöngy megint felhív magához.

Nem telefonon közli újabb óhaját, hanem magához kéret. Ez nem megszokott.

– Te hol voltál tegnap munka után? – kérdi. Mi közöd hozzá, mondom magamban, de udvariasan annyit mondok, tánciskolában.
– Ez meg miféle marhaság a 21. században?
– A tánc sose marhaság – mondom önérzetesen.

– Ha a véleményed érdekelne, megkérdezném. De rohadtul nem fontos, hol töltöd a szabadidőd, csak hallottam, hogy valaki rólad áradozik. Kíváncsi voltam, mi a csudával tudtad így elvarázsolni.

– Elvarázsoltam valakit? – Hű, ez a mondat… Azt sem tudom, piruljak vagy sápadjak. Mirkó mondott volna rólam szépeket? Mégse kérdezek rá, durva lenne.

– Azt hiszem, ezt a témát itt lezárhatjuk. Viszont el kellene menned a virágoshoz, és el kellene hoznod egy csokrot! Gyerünk, ne bámulj rám, ki van fizetve, indulj! Martonosi Félix néven kérd.

Megfordulok és a megdicsért táncos visszavedlik küldönccé. Megint megfogadom, hogy ez nem maradhat sokáig így.

Amikor kint vagyok az utcán, nagyot szippantok a tavaszi levegőből, és elindulok. Nem tudom, hogyan, de megérzem, hogy valaki követ. Ugyanolyan érzés fog el, mint tegnap este. A hátamban valaki tekintete. Csak most nappal van, nem fenyegethet egy sötétből előlépő árnyék. A virágüzlet két saroknyira van. Az utolsó lépéseket szinte futva teszem meg, és úgy esek be a küszöbön, hogy arccal a tulipánok közé zuhanok. Villámgyorsan felugrok, és gyorsan elnézést kérek. Az eladó, húszas évei elején lehet, hangosan röhög, igaza van, én se tennék mást. Még szerencse, hogy a tágas üzletben nem tűnik fel senkinek a küszöbről történő landolásom. Elkérem a csokrot, közben a félelem egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Jobbra-balra tekintgetek, de sehol senki, tiszta paranoiás lettem, úgy látszik.

Ekkor azonban valaki megérinti a vállam. Akkorát sikoltok, hogy mindenki, aki eddig nem nevetett rajtam, most összerezzen.

– Minden rendben? – Néz rám Mirkó a kék szemeivel. Belefúrja tekintetét az enyémbe és várja a válaszom.
– Nem tudom – suttogom.
– Mi a baj? Látom, hogy valami nem stimmel, mert olyan hangosan ver a szíved, hogy innen hallom.
– Semmi.
– Ez rossz válasz, sejtem, hogy történt valami. Rá van írva az arcodra.
– Tényleg kíváncsi vagy rá? Nem is ismersz. Hogy mondjam el neked, mi a gond, hiszen idegen vagy!
– Nem teljesen, hiszen tegnap táncoltunk. És nem leszek idegen, ha most leülünk valahová és kinyögöd, hogy mi ez a rémület a fejeden.

Mit mondhatnék erre? Jóképű és kedves. Veszélyes kombináció. Az ilyenek törik össze legjobban a szíveket, és az ilyen pasik után halnak bele a vágyódásba az olyan egyszerű lányok, mint én. A szerelmet mindig az olyanoknak találják ki, akik piszkosul tudnak szenvedni. Nekem sikerül, ha meg nem, akkor teszek róla, hogy nem legyen minden kerek.

Bólintok.

– Rendben, de ígérd meg, hogy nem nézel komplett hülyének.

Erre olyan hangosan felnevet, hogy legszívesebben képen törölném.

– Vicces lány vagy, Klaudia! – mondja. – Szeretem, ha valakibe szorul némi önirónia. De nem kell félned. Miután láttalak a tulipánok közé zuhanni, már nem foglak kinevetni.

Szétnézek, vajon ki látná, ha belerúgnék, de felém nyúl, elveszi a csokrot és az ajtó felé mutat.

– Tudok egy kellemes helyet, ahol elmondhatod, kitől örökölted a tánctudásod, és azt is, miért félsz annyira a nyílt utcán fényes nappal.

A széles utca tele van sétálgató és bámészkodó emberekkel. Ezt hozza magával ez a csodás évszak.  Mintha senki nem dolgozna így délután háromkor. Mirkó csendesen ballag mellettem, majd váratlanul egy teázóra mutat.

– Ez jó lesz! Finom, nyugtató teáik is vannak. – Gúnyolódik? Már nem tudom.

Ekkor jut eszembe, hogy Gyöngy biztosan kiabálni fog velem, ha nem megyek vissza perceken belül. Megtorpanok. Érzem a Kékszeműből áradó illatot, érzem, ahogy dobog a szívem, hisz a közelében lehetek, mégis tisztában vagyok azzal, hogy nem maradhatok.

– Vissza kell mennem dolgozni! Sajnálom… Inkább egy másik alkalommal mesélek, jó?

Mirkó szeme mosolyog, nem bántódik meg, hanem átnyújtja a csokrot.

– Biztos? – kérdi.
– Igen, fontos a munkám, nem veszíthetem el, mert lógok.
– Igazad van! Megértelek, bár biztosan nem lenne nagy baj belőle.
– Akkor te nem ismered Gyöngyöt – nyögöm ki. – Ő egy női sárkány.
– Gyöngyi, ugyan már! Csak meg kell szelídíteni! – mondja nevetve. – Mondd neki, hogy miattam késtél és nem lesz baj.

 

Nem? Akkor lesz csak pláne baj.

– Jó – válaszolom, de eszem ágában sincs azt tenni, amit mond. – Köszönöm, hogy segíteni akartál.
– Én már csak ilyen önzetlen vagyok!

Belenézek azokba a kék szemekbe és nagyon nagyon dühös leszek magamra. Hát nem az lett volna a nap fénypontja, amikor én leülök vele és megiszom egy teát?

– Meg szerény – jegyzem meg pimasz módon reagálva öndicséretére. Ebben a pillanatban megcsörren a telefonom, és nem kell elővennem, hogy tudjam, Gyöngy az, és már készíti a cunamit, amit rám zúdít.

Elfintorodom és gyorsan elköszönök. Álmaim pasija továbbra is mosolyogva néz rám, és utamra enged. Sajnos. Bár rabolna el! Bár kapna fel és láncolna a teázó kilincséhez, ehelyett kedves és eléri, hogy még inkább vágyódjak utána. Kizárólag munkaidőn kívül.

Előző rész

fotó: Pinterest

A Kékszemű – 7. rész – Jókor jó helyen

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here