A kiégés

Mindig is voltak a munkájukat nem jól végző, tehetségtelen, lélektelen oktatók, de azért, aki ezt a pályát választotta, nem a főiskolát, hanem magát a pályát, az biztosan tudta, hogy igenis nevelni és oktatni szeretne.

Ez nincs a tervekben. Amikor elvégezzük a főiskolát, egyetemet, dolgozni kezdünk, még elképzelhetetlennek tűnik.

Vagy tűnt akkor, amikor még a régiek valóban tele voltak vágyakkal, elképzelésekkel. Így van ez a tanítással is. A tanítás nem munka, hanem hivatás, mondták körülöttünk oly sokan. És valóban láttunk olyan embereket, akik benne éltek a munkában, akik azzal keltek-feküdtek, hogy ötleteken agyaltak, amikkel változatosabbá tehették a munkájukat. A gyerek volt a központja minden gondolkodásnak, de nem a mai értelemben. A tanárok, tanítók, a pedagógustársadalom azt szerette volna elérni, hogy mindenki elérje azt a magaslatot, amelyre kapaszkodni tudna és a tehetségéhez, a szorgalmához és az egyéni képességeihez mérten el is jutna.

Mindig is voltak a munkájukat nem jól végző, tehetségtelen, lélektelen oktatók, de azért, aki ezt a pályát választotta, nem a főiskolát, hanem magát a pályát, az biztosan tudta, hogy igenis nevelni és oktatni szeretne. Lehet, hogy a fizetés nem volt sok, meg annak idején fizettek tojással, gyümölccsel meg fél disznóval, de a tanítónak volt becsülete. A tanító egy csodás tartalommal megspékelt tünemény volt, mert emberségre, türelemre tanított anélkül, hogy ezt erőszakkal tette volna. Azért persze sok esetben előkerült a pálca, egy-egy nyakleves, mégsem a brutalitás volt a jellemző. Az iskola mögött mindig ott álltak a szülők, akik ahogy tudták, támogatták a gyerekeiket. Lehetett ezt szavakkal tenni, vagy némi büntetéssel, elbeszélgetéssel, pozitív ösztönzéssel, de a gyerek tudta, hogy nincs menekvés: tanulni kell. Valahogyan, valamennyit, de nem úszhatja meg.

 
 

Ma nagyon vékony réteg az, aki a pedagógusokban a fentieket látja. A média, a kulturális változások, legfőképp a visszafejlődés nem segíti elő, hogy a gyerek valóban fejlődjön, mert nem várják el tőle. Nem kell teljesítenie, mert az nehéz és fárasztó. A mai gyerekeket abban a hitben ringatja a társadalom, az internetes világ, hogy semmi kis erőfeszítéssel is lehet eredményeket elérni. Felnő egy olyan generáció, amelynek nem tudatosították, hogy karba tett kézzel ülve nem lehet maratont futni.

A pedagógus nagyon kevés támogatást kap minden oldalról. Nem véletlenül mennek el a pályáról egyre többen. Felel mindenért: azért, hogy rendben legyen az adminisztráció, a statisztikák, hogy időre elkészítse a folytonos beszámolókat. Felel azért, hogy a gyerek jól érezze magát az iskolában. Figyelnie kell a testi épségére, arra, hogy megfelelően fejlődjön, hogy ne sérüljön lelkileg. Az is a vállát nyomja, hogy milyen jegyet ad, mert a szülők már egy gyengébb jegy miatt is lázadnak, nem gondolják végig, hogy vajon a gyerekükben lehet-e hiba, mert nem készült, mert nem a tanulással foglalkozott, vagy nem is figyelt oda, mert a játékok elvették a figyelmét. Felelősséget vállal a pedagógus azért, hogy fejleszt, felzárkóztat, hogy kirándulásokat, színház látogatást szervez. Ez utóbbinál az egyik legmeglepőbb tapasztalat az, hogy a mai gyerek jó része nem tud tapsolni. Nem jutalmazza meg a felnőtteket azzal, hogy kifejezi a tetszését. Helyette kiabál, kurjongat, fütyül, vagy egyszerűen csak öltözködik.

Ahogy múlik az idő, egyre nehezebb motiválni, egyre kevésbé mutatnak érdeklődést a mai gyerekek a hagyományos iskolaforma iránt. És itt nem a digitális tábláról van szó. A mai korban percenként ezer inger éri a gyereket. Ezért a projektor használata, a számítógépes világ tableten keresztüli folyamatos alkalmazása sem nyújt már megoldást. Megszokja a gyerek, és ugyanúgy nem élvezi.

És egyre több oktató, nevelő adja fel. Nem bírják már a sorozatos szülői követeléseket, a támadásokat, a gyerekek kezelhetetlen viselkedését. Ha esetleg következetes lenne, akkor azért éri bántás, ha meg nem, akkor azért. Egyre hamarabb fárad el mindenki. A szünidők nem nyújtanak feltöltődést, mert akkor is készülnie kell, portfóliót, beszámolókat, fejlesztési terveket kell írnia.

Fokozatosan elveszik az öröm. Elsorvad az, amiért az ember ezt a pályát választotta. Pedig a pedagógus egy olyan „állatfaj”, amelyik a jó szóért a fél karját odaadja. Nem törődik a szabad idejével, megveszi az osztálydíszítéshez az alapanyagokat, nyomtat, másol színesben a saját pénzén. És legtöbbször nem vár mást, csak egy köszönömöt, egy mosolyt, egy kedves dicséretet.

Ha a pálya megszürkül, ha elmennek sokan, és nem jön majd az új generáció, akkor mi lesz a gyerekeinkkel? Egy kütyü nem fogja megsimogatni a fejét, nem szól rá, hogy köszönjön illedelmesen és a mosdó után mossa meg már a kezét, és legyen kedves, ne fikázzon matekóra alatt. Nem mondja majd, hogy téged a jó isten is orvosnak, ügyvédnek vagy focistának teremtett. Ki fogja majd helyettesíteni őket? Egy gép biztosan nem. Soha nem is tudná, még ha pittyeg, villog vagy csilingel is egyszerre. De jó is lenne megérteni, hogy a társadalomnak nagyon nagy szüksége van a megbecsülésre. Szüksége van egy jó szóra az eladónak, a mentősnek, a fodrásznak, a buszsofőrnek, tűzoltónak és az utcaseprőnek is. Mindenki ebből töltekezik. Természetesen a megbecsülés egyenlő lehetne a pénzzel is. Megtaníthatnánk a gyerekeknek, hogy mindenki munkája fontos, része a nagy Puzzle-nak és nem csak celebként lehet érvényesülni ideig-óráig. De ehhez mindnyájan kellünk.

Talán akkor nem lenne ennyi fáradt és boldogtalan ember Magyarországon.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here