Sokszor úgy érzem, hogy manapság szinte ünneplik, ha valakire jellemző a kétkedés, csüggedés… Úgy értem társadalmi szinten elfogadott, ha valaki nem bízik magában, nem meri azt az utat választani, melyet szíve szerint akar, nem meri kimondani, amit igazán gondol, stb.
Ismerősek a következő megjegyzések?
“Mindig legyen B terv, készülj fel a legrosszabbra is…”
“Nem rajtad múlik, nem te tehetsz róla…”
“Hagyd abba az álmodást, tűzz ki normális célokat…”
Felháborító, hogy gyakorlatilag belénk nevelik ezt. És akkor a közösségi médiára, Facebook posztokra, TV-ben hallható hülyeségekre rájön az, ha esetleg otthon is ezt szajkózzák neked.
Csak gondolj bele, kik rágják a szádba a “kishitűség” kifejezést?
Valószínűleg emberek, akik ők maguk is pont ettől szenvedtek és nem sok mindent értek el miatta az életben.
Igazad van, arról nem te tehetsz, hogy folyton ezt hallod. Ez valószínűleg így van mióta “modern társadalomban élünk”, vagy legalábbis az utóbbi évtizedekben biztosan. Divat védeni azokat, akiknek nincs egészséges önbizalmuk.
Gondolj csak bele, mi lesz ha végre mersz álmodni?
Ha a legrosszabb bekövetkezik, de még lélegzel, találni fogsz egy kiutat. Csak olvasd el az önéletrajzát olyan embereknek mint Nelson Mandela vagy Rubin “Hurrikán” Ca
rternek. Ha valakiknek, akkor nekik tényleg meg lett volna az okuk, hogy hátradőljenek és kishitűen azt mondják, “Vége, feladtam.”
Vagy inkább képzeld el az arcát azoknak, akik mindig mondták Neked hogy nem sikerül, akik sosem hittek benned. Milyen kifejezést vágnának, ha kitörnél az ő szintjükről?
Nem azért mondom, de tényleg a legszebb öröm a káröröm.
Ha viszont soha nem próbálod meg, akkor meg mi az értelme annak amit most csinálsz?
Persze, “járt utat a járatlanért el ne hagyd”, de csak akkor, ha olyan akarsz lenni, mint az ismerőseid, barátaid akik folyton sopánkodnak és mentegetőznek, hogy milyen sokra vihették volna.
Nem hiszem el rólad, hogy tényleg kishitű vagy.
