Csenevész kisgyerek volt, amin persze nem is lehetett csodálkozni. Vacsorára mindig főtt krumpli és zsíros kenyér volt a menü – minden nap ebből lehetett választani, és amelyiket nem választotta, azt kapta meg az öccse.
A gyermekorvos rosszallóan csóválta a fejét, amikor megmérte az iskolásokat – csak jóval később tudta meg, mit is jelentenek azok a furcsa összepillantások tanár és orvos, védőnő és asszisztens között… az elhanyagolás határát súrolta az, ahogyan vele a szülei bántak. Neki ebből csak annyi jött le, hogy mindig használtak a ruhái, és üres a gyomra.
Szóval, ő csak simán csórónak tartotta magukat, de nem is volt ezzel baj – a faluban egy családot leszámítva mindenki szegény volt. Legalább őt nem verték, mint a padtársát, meg a Ferit, azt a nagy hatodikost, akiről azt beszélték, bele is süketült az egyik atyai pofonba.
Ez volt az ő valósága. Úgy érte a felnőttkor, hogy a szomszédos megyeszékhelyen túl nem jutott el sehova: sem a fővárosba, sem a Balatonhoz.
Most mégis itt van, a magyar tengernél, ami tényleg olyan hatalmas, mint ahogy a mesék alapján a tengert elképzelte… az orrában érzi a napfény és a víz illatát, és pakolgat. Nincs sok cucca, honnan is lenne. Aki menekül, az szó szerint menti az irháját, azt az egy rend ruhát, amije van.
Hogy hol siklott ki az élete, maga sem tudja. Tudta jól, – hisz a környéken szinte minden gyereket és nőt vertek, – hogy ezt nem kell eltűrni… aztán valahogy mégis jöttek a felnőtt évek, a szerelem, a munkás hétköznapok, a közösen fizetett albérlet, és az első pofon az embertől, aki egy kicsit ittas volt, másnap viszont bocsánatot kért.
Ki tudja, talán egyszer végleg ott maradt volna a földön, ha nem találkozik az új pappal, aki egy húsvét előtt szólította meg az utcán. Hogy miért húzza a lábát, és, hogy segíthet-e. Meg, hogy van-e munkája és férje. A pap, mintha a veséjébe látott volna. Mindent tudott róla, azt is, hogy nem igaz, hogy az asztalba belerúgva repedt el a lába szára. A következő hetekben egyre többször futottak össze és beszéltek egy új élet reményéről, ahol a nő végre szabad lehet.
Azt mondta a tisztelendő, hogy messze-messze, a Balatonnál van egy néni. Be kellene neki vásárolni, és takarítani rá, meg persze szóval tartani, ne legyen olyan magányos. Gondolja át, tanácsolta a pap, és ha készen áll, két nap múlva ugyanott, ugyanakkor érte megy, és leviszi.
Negyvennyolc órányi őrlődés után végül fogott két doboznyi ezt-azt, kacatot – sosem lépett még le, honnan tudta volna, mit visz magával ilyenkor az ember – kisétált a temető előtti buszmegállóba, ahol a pap várta.
Két óra múlva kiszálltak, és besétáltak a kis balatoni ház ajtaján.
– Senkinek ne írjon levelet, ne küldjön csomagot. Itt egy új telefon, ezen se hívjon fel se ismerőst, se családtagot. Most egy új élet kezdődhet, ha maga is úgy akarja. Én majd időnként tájékoztatom, mi történik a faluban… – búcsúzott tőle a pap, hátrahagyva őt a nagynénjére, és az öreg kutyára, aki hűségesen őrizte a portát.
– Mi jóban leszünk, te jószág! – simított végig a fekete bundán – Sorstársak vagyunk.
fotó: Pinterest
