A kulcs

Dóri ötévesen találta a kulcsot. Valahol a kert végében a fal mellett lapult. Igazi régi, rozsdás darab volt. Miután a szoknyája aljában megtörölte, látta, hogy gyönyörű. Egy régi kaput nyithatott, nem ajtókulcsnak tűnt. Feje egy sárkányban végződött. Ilyen különlegeset még soha nem látott. A tűző nap fényében magához szorította a kincset és ettől a pillanattól kezdve mindig magánál hordta.

Az elmúlt 30 év alatt kipróbált minden lyukat, ahová bele tudta erőltetni. Egyszer majdnem el is törte, olyan türelmetlenül forgatta. Soha, egyetlen egy helyet nem tudott megnyitni vele, így a próbálkozásai felnőtt léte előre haladtával jócskán lecsökkentek. Középiskolásan még az is eszébe jutott, eladja, mert annyira bosszantotta, hogy a kulcs nem nyitott egy zárat sem. Ez persze gyorsan kósza és értelmetlen ötletté szelídült. A kamaszos fellobbanás mondatta csak vele az efféle butaságot.

 
 

Ahogy teltek az évek és lépett ki a varázslatok birodalmából, a kulcs is egyre többször felejtődött el. A költözései során azért mindig ügyelt arra, el ne veszítse.

Gondolt már arra is, hogy a kulcs nem kapuhoz illik, hanem egy ládához. Nagy volt, rozsdabarna és a súlya is jelezte, bizony nem sajnálták belőle az anyagot. A szépen kidolgozott sárkányfej valahová a távolba meredt, de a szeme üres maradt.

35 éves volt és sikertelen kapcsolatokból könyvtárnyi irodalmat tudott volna felhalmozni. Minden alkalommal azt hitte, megvan az igazi, mert mind jól indult. Legtöbbször azért tűnt annak, mert Dóri ezt akarta hinni. Képes volt pillanatok alatt szerelmes lenni csak azért, mert valaki felsegítette a kabátját vagy épp előre engedte az ajtóban.

Tudta ő, hogy a kedvesség és az udvariasság nem egyenlő a földöntúli szerelemmel, de jól esett kábítania önmagát.

Aztán ezek a csodálatosnak hitt férfiak egyszer csak felszívódtak, galád módon nem írtak neki többet, még a telefonjukról is letiltották. A sápadt hajnalok, amelyek ezeket a lázas igyekezeteket követték, mind-mind a tudtára adták, hogy rossz helyen keresgél. Mégsem akarta venni a jeleket. A barátnői olykor már annyira megsajnálták, hogy egyenesen az arcába löttyintették a kellemetlen igazság vizét. Még ez is kevésnek bizonyult.

Már a 17. költözésén volt túl. Egy kisvárosban pláne magasnak tűnt ez a szám. Ahogy haladt az idő, neki úgy fogyott a holmija. Emlékezett rá, hogy kezdetben, nagy dobozokban a könyvek is követték. Majd leszakadt a dereka, mire felcipelte őket a lift nélküli lakásokba. Szeretett költözni. Nem zavarta, hogy állandóan pakolnia kell.

Az új lakások illata mindig valami új reménységgel töltötte el. Hogy miben reménykedett, maga sem tudta. A keresés volt a lényeg, nem a kulcs miatt, hanem abból kifolyólag, amit egy régi életből nem hozott magával. Az emlékeket.

Néha azért előjöttek. Éjnek évadján tombolva törtek ki a fejéből és olyankor látta magát egy tűzhely mellett, vagy egy máglyán, esetleg egy hatalmas fáklyával a kezében. A tűz ott volt minden álmában és mindig jelentős szerepet játszott. Nem értette, honnan jönnek a képek, és miért a láng az, ami először megfogja. Évekkel ezelőtt elment egy látóhoz. Kérte, hogy fejtse meg, mi történik vele éjjelente, de a látó csak zavartan hebegett-habogott. A mondatai ködösek és üresek voltak.

A mostani lakás, a legújabb, alig kéthetes volt. Még egyetlen álmot sem hozott, pedig az épület legalább 120 éves volt, az ajtók még az eredeti szobák bejáratát szolgálták. Persze mindbe belepróbálta a kulcsot, de hiába. Tudta, hogy így lesz, de a próbát mindig megejtette. Felette egy zenész lakott, egész éjjel búskomoran gitározott, alatta pedig egy háziasszony, aki mindig főzött. Már az első nap reggelén bekopogott hozzá és töltött káposztával próbálta beédesgetni a lakóközösségbe. Gyűlölte a káposztát, de a nő szimpatikus volt neki a foltos ruhájában és vöröslő tincseivel. Sugárzott róla, hogy rendben van körülötte minden.

A könyvtár, ahol állást kapott, pontosan olyan volt, mint bármelyik régi könyvtár. Poros, tele fura szagú könyvekkel. Kicsit a Harry Pottert juttatta eszébe. Mosolyogni kellett ezen. A fantáziáját túl messzire engedte.

Nem volt egy forgalmas hely, és jórészt középkorúak jöttek. Idősebb nők, akik nem tudták elengedni a romantikus képzelgéseiket és a giccsesebbnél giccsesebb könyveket keresték. A múlt köveiből piramist is építhettek volna és mindegyikre ráírhatták volna, hogy ide temették el a szerelmet. Csak olvasták a sok zagyvaságot és még mindig hittek. Somolyogva adta a kezükbe a könyveket és titkon irigykedett rájuk.

A férfiak meg csak a szakkönyvek iránt érdeklődtek, ha érdeklődtek. Mindegyikük minimum 60 éves volt. Nem úgy nézett ki, hogy Dóri szerelmi kalandozásai az elkövetkező években lezárulnak.

Azon a májusi reggelen maga az ördög jött be a könyvtárba. Magas volt, feketehajú, dús sötét szemöldökkel. A tekintete valahová messzire kalandozott, amikor megszólította. A hangja rekedtes volt, inkább a cigarettától, mint a megfázástól. Olyan sűrű szőr fedte csupasz karját, hogy Dóri azt hitte, már nem is földi jelenség. Lehetett úgy negyven éves, de az arca redőibe az idő fészket rakott, így nehéz volt megítélni.

Volt benne valami ijesztő. Nem mosolygott, nem is köszönt. Csak ennyit kérdezett hónaljizzasztó hangon:
– Hol a kulcs?
A nő értetlenkedve kérdezett vissza:
– Milyen kulcs?
– Tudja azt maga.
– Nem tudom, és kérem, hogy ne beszéljen velem ilyen hangon.

Az idegen felvonta a szemöldökét.
– Szóval játszadozni akar? Nem lesz jó vége.

A tömör fenyegetés szíven ütötte Dórit, de még mindig nem jutott eszébe a saját kulcsa. Hogy is gondolhatott volna arra, amikor arról csak kevesen tudtak?
– Nem tudom, miről beszél, de itt ne fenyegetőzzön! – mondta határozottan, mert azt hitte, hogy a hazai terep biztonságot nyújt neki. – Ha nem hagy békén, hívom a biztonságiakat.

A sötét külsejű férfi hangosan felnevetett. Először, amióta belépett, némi érzelem is tükröződött a szemében.
– A sárkányost, amit őriz. Adja elő!

Olyan volt az egész, mint egy rejtett kamerás felvétel. Egy pillanatra azt hitte, valóban szórakozik vele valaki. A barátain túl senkinek nem mesélt a kulcsról. Az anyján kívül másnak nem mutatta meg gyerekként. Ki lehet ez a rejtélyes férfi, aki most itt követelőzik?

A szíve lüktetve próbált kikerülni teste börtönéből. Olyan hangosan zakatolt, mint az éjszakai gyors, ami átrobog a kisebb falvakon.

A tagadás taktikáját választotta.
– Nem tudom, miről beszél. Nem őrzök semmit, és ha most ha hagyna, akár dolgozhatnék is tovább…
Ezzel megfordult, már-már elmosolyodott diadalmasan, amikor az idegen megragadta a vállát.
– Ne szórakozzon, mert megjárja!

Dóri rámeredt. Érezte, ez már nem játék. Mielőtt megszólalhatott volna, a férfi felkapta a pulton hagyott táskáját és a földre rázta a tartalmát.

Igazi női táska volt. Egy fél száraz zsömle is lapult az alján és a nő meglepve látta, hogy a napok óta keresett szerencsepénze is ott gurul a padlón. A kulcs viszont nem volt benne, ezt nagyon jól tudta. A gondolatok vadul cikáztak a fejében. Azon morfondírozott, vajon érdemes-e kiáltania, hiszen üres az épület. Ám a férfi ezt nem tudhatta.

A biztonsági őr pár percre elugrott a szemközti dohányboltba, ami azt jelenti, hogy két óra múlva kerül elő. Addig a trafikos lány kegyeit keresi, de mindhiába. Fél éve próbálkozik, de a lány kitartóan elküldi.

Maradt a tettetett higgadtság. Tisztában volt azzal, hogy rosszul színészkedik, de meg kellett próbálnia.
– Na, látja, hogy nincs itt semmiféle kulcs.
A hangja piszkosul remegett, de a blöff még valahogy kióvakodott a száján.

A férfi tekintete halálos nyugalmat árasztott. Felállt, nem túrta tovább a kacatrengeteget.
– Holnap visszajövök – közölte. – A kulcsot akarom, amit maga őriz 30 éve. Csak az nyitja a kutat. Ha nem adja ide, megkeserüli. Megértette? Holnap!

Megfordult és határozott léptekkel kiviharzott. Dóri felsóhajtott. Időt nyert. Időt, de mire? Lehajolt, lassú mozdulatokkal szedegette össze a dolgait. Egy vonaljegyet, a törött szemceruzáját, aminek eltűnt a teteje, ezért folyton összerajzolta a táskája belsejét hiába kapott papír zsebkendős csomagolást, a pici pamacsszívet egy régi kapcsolatból, ami 35 évesen ciki amulett volt.

Ott guggolva a régi kertbe repítették a gondolatai. Oda, ahol még tudott játszani, ahol az anyja még képes volt örülni. Nagy volt a fű, nem gondozta senki. A diófa árnyékában pihenő padot nem lehetett használni, mert az idő vette birtokába és nem kímélte. Az eresz alatt két fecskefészek árválkodott, de csak az egyiknek tértek vissza a lakói. Darazsak zümmögtek a málnabokrok körül, erősen tűzött a nap. És a kút.
Valóban volt ott a kert legtávolabbi zugában egy kerekes kút cseréptetővel. A festék már pergett a fájáról, vödör sem tartozott hozzá. Soha nem használták, a fedelét vaslap zárta. Mutatós volt, de haszontalan. Senki nem törődött vele. A vaslapot egy lakat tartotta a helyén. Talán ha két-három alkalommal látta, de akkor is csak azért, mert a macska ott nyújtózott a fedélen, ő pedig hessegette onnan.

Szóval a kulcs és a zár mindvégig egymás közelében tanyáztak. Ezért nem illett máshová a sárkány, mert már megvolt a helye, csak ő elhozta onnan. De mégiscsak a fal tövében volt. Nem úgy látszott, hogy valaki használni akarta valaha is. Egy kútfedelet meg minek nyitogatni?

Erre most megjelenik egy fura fazon, aki ezt akarja tenni. Vajon miért nem kérte szép szóval, hogy adja oda? Miért kellett azt éreztetnie vele, hogy valami titok lappang a kulcs körül? Milyen rejtelmet őrizhet egy kút?
– Hát maga meg mi a jó eget csinál itt, kislány? – dörrent rá egy ismerős hang. A biztonsági őré.
A kérdés visszaszippantotta az időalagútból.
– Leesett a táskám, Józsi, aztán kicsit elméláztam – tette hozzá, hogy ne tűnjön bolondnak.
Gyorsan felkapkodta a sok kacatot és már zárta is be a táskát.

A munka végeztével első útja otthon a tölgyfakomódhoz vezetett. Annak egyik fiókjában őrizte a kulcsot. Olyan gyorsan rántotta ki a fiókot, hogy az majdnem a földre borult a tartalmával együtt. A sarkában nem volt ott a kulcs.

Megremegett. Váratlan forróság lepte el az arcát. Járt itt valaki? Már megelőzték? A férfi megtudta, hol él? De a képzelgések közepette eszébe jutott a legegyszerűbb ok. Máshová tette. Az éjjeliszekrény fiókjában lapult. Butaság volt mást gondolnia.

Lerogyott az ágyra és hosszan szemlélte a kulcsot. Már ezerszer látta, simogatta, szorongatta. Szinte egész életében hozzá tartozott. De mégis csak egy tárgy volt, ami nem tartozott sehová és haszna sem volt.

Váratlanul felriadt. A büdös életbe!  Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a kulcsos-ügy csak egy álom volt. Nem volt az ördög a könyvtárban. Az esti film utóhatása lehetett csak az egész. Így lett szereplője egy történetnek, amit nem rendezett senki. Érezte, hogy kulcs valamiféle jelzés. Visszahúzta abba az időbe, amiben még gyerek volt. Mást nem jelenthetett, csak annyit, hogy haza kell mennie a régi házukba.

Másnap szabadságot vett ki és hazautazott.  A háromórás út kifárasztotta. Senki nem várta a pályaudvaron, de ez így volt jó, mert meglepetésként akart érkezni. Tudta, anyja biztosan otthon lesz, hiszen mindig otthon ült, legfeljebb a szomszédot látogatta.  Olyankor együtt főzték a lekvárt és a pálinkát.

Maga sem tudta, milyen kérdésekkel érkezik. Tulajdonképpen azzal sem volt tisztában, miért is keres választ, ha eddig kérdése is alig volt. Az álom viszont elindított benne valamit.

A kertkapu pontosan úgy nyikorgott, mint régen. A gaz sem volt kisebb.  Hirtelen a semmiből egy szürke macska ugrott elé és dörgölőzött a lábához. Nem ismerte. Csendes délután volt. A szomszéd kutyája is szunyókálhatott, különben már csaholva lökdöste volna a kerítést.

Nem volt hozzászokva a nyugalomhoz. Itt mindig ricsajozott pár tyúk vagy kacsa.

Anyja a tornácon ült egy karosszékben. Ráemelte bágyadt tekintetét és elmosolyodott.
– Látom – mondta alig hallhatóan -, megkaptad az üzenetet.

Dóri meglepődött.
– Semmiféle üzenetet nem kaptam! Küldtél? Miért nem hívtál fel?
– Nem jó a telefonom…. De üzentem…És itt vagy.
– Kivel üzentél?

Az idős asszony megigazította a takarót a térdén és mosolyogva ennyit mondott.
– Kivel, kivel?! Hát azzal, aki megtalál.

A szeme ragyogóan kék volt, mint régen és büszke tekintetében benne volt, hogy ő nem bolond, elintézte a lánya hazajövetelét.

Dóri továbbra sem értett semmit. Leült a lábához és hallgattak pár pillanatig. Valahonnan mindketten tudták, hogy kevés közös percük van már. Benne volt a levegőben az elmúlás ismerős szaga.
– Azt álmodtam, hogy haza kell jönnöm. Tudod… a régi kulcs miatt.

Az asszony próbálta elrejteni titokzatos mosolyát. Úgy tűnt, mintha pontosan értené, hogy a lánya mit akar mondani.
– A kulcs miatt…
– Anya, furcsa álmom volt.
– Meséld el, kislányom.

Dóriból lassan kezdtek eredni a mondatpatakok. Az asszony nem vágott közbe, csak néha bólintott. Mintha helyeselt volna, pedig nem is volt mire.
Miután befejezte, valami csendes megkönnyebbülés lett rajta úrrá.

Otthon volt, alkonyodott és minden, ami eddig siettette, most megállította az időt.
– Emlékszel a Halál és az öregasszony című mesére? – szólalt meg hosszú csend után az asszony. – Ugye, tudod, hogy minden mese valóságos?
– Miről beszélsz?
– Arról, amikor a Halál el akarta vinni az öregasszonyt, de az mindig másnapra halasztotta valami trükkel az elmúlást.
– Nem értelek. Beszélj világosan!
– Mondom, átverte a Kaszást. Én is így kértem haladékot magamnak.

Dóri nem mert felnézni. Az nem lehet, hogy az anyja elmenjen. Tény, hogy ritkán látogatta, és még az is előfordult, hogy elfelejtette a névnapját, de a szeretete töretlen volt. Az anyja volt a kulcs az ő szívéhez.

És végre felfogta. Búcsúznia kellett. A haladékot miatta kérte anyja a Haláltól. Bele kell egyeznie. Azt várta, hogy ő elengedje.
– Menni akarsz? – tette fel a nehéz kérdést.
– Apád már túl régóta vár.

A nő lehajtotta a fejét és bólintott. A sárkányfejes kulcsot gyengéden a menni készülő ráncos kezébe tette.

fotó: Pinterest

 

 

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here