A majdnem tökéletes életünk – 6. rész

Soma

Szeretem Lucát. Nem úgy képletesen, hanem valóságosan. Még akkor is, ha hülye és nem érti meg. Amikor megmondtam neki, lefagyott. Tényleg nem tűnt boldognak. Döbbenten bámult rám, majd nevetni kezdett, mert szerinte jó a humorom. Tudtára adtam, hogy ez nem vicc, higgyen, amit akar, én tényleg szerelmes vagyok belé.

A sorozat többi részét itt olvashatod

Hát, ha van nő, aki ennek a vallomásnak nem örül, akkor az ő. Eszembe sem jutott volna elé állni és szembesíteni az érzelmeimmel, ha nem jön a hármas ötlete. Tulajdonképpen én magam sem voltam ezzel tisztában, mert nap, mint nap, ahogy telik az idő, nem mondogatjuk a szerelmet és nem is vizsgálgatjuk az éréseinket. Engem is sokkolt a felismerés, de nem tudtam tagadni. Eszem ágában sem volt elhazudni, mit érzek, és ahhoz meg nem éreztem kedvet, hogy eljátsszam, hogy minden rendben.

Szeretem Lucát, de nem vagyok idióta és mártír sem, aki az ő kedvéért bármit megtenne. Még véletlenül sincs kedvem látni őt mással. Amikor felvetődött az ötlet, át se gondoltam. De ahogy érlelődött, ahogy láttam rajta, hogy valóban akarja, meg levelezget más csávókkal, akiket beszervezne, rájöttem, hogy piszkosul utálom már a dolgot.

Martinnak abszolút igaza van, nem akarom látni, ahogy valaki magáévá teszi. Hányok a gondolatára is. Meg azt sem, hogy csak hozzáér vagy érinti bárhol, bárhogyan. Talán ez ma nem cool, de leszarom, mert az érzelmek sem coolak mindig.

Tudom, hogy nem romantikus alkat, vagy eddig nem mutatta ezt az oldalát, mégis azt hittem, ha megváltoztatom a hozzáállásom, észbe kap. Francokat.

Úgy nézett rám, mint valami oltári nagy lúzerre, akiben akkorát csalódott, mint egy ház. Láttam rajta, hogy szinte kétségbeesik, mert ez volt, amit legkevésbé akart tőlem hallani. Majdnem megkérdezte, hogy miért, de visszanyelte.

A jó büdös életbe, mekkora baromság, hogy azért kell rosszul éreznem magam, mert megszerettem valakit, akivel élek?!

Azon az estén nem akartam szexelni vele. Nem akartam, hogy azt higgye, azzal majd eltünteti belőlem a kétségeket. Márpedig azok voltak és vannak bennem bőven. Nem titok, hogy ő nem szerelmes. Belém biztosan nem, talán a munkába vagy a karrierjébe, én kiesek a szórásból.

Így viszont hirtelen minden megváltozott. Nem öröm már együtt lenni, mert én zavarban vagyok a viszonzatlanságtól, Luca pedig annak tudatától, hogy én többet érzek iránta a kelleténél.

Kerüljük egymást. A „nagy vallomás” után két nappal megkérdezi, hogy a hármas ezek szerint ugrott?

Elfintorodom. Nem értett meg.

– Igen, ugrik. Meggondoltam magam. Nincs kedvem hozzá.
– Akkor mi most hagyományos párrá változunk? – néz rám megvetően.
– Ha ezalatt azt érted, hogy az egyik szereti a másikat, és az nem szereti viszont, akkor igen.
– Mi a fenének kellett belém szeretned? – kérdi haragosan. – Eddig minden egyszerű és jó volt. Nem kellett bajlódnunk az érzelmekkel és mégis fantasztikus volt együtt.
– Nem terveztem előre, így alakult. Ha nem mondom meg, nem értenéd, miért nem akarok belemenni a játékodba.
– De hát neked is tetszett az ötlet! Sőt azt mondtad, szeretnél két lánnyal. Hazudtál?
– Magam sem tudom. Abban a pillanatban nem gondolkoztam józanul. Át se gondoltam a lehetőséget.

Hallgat. Az arcán fásultság és méla undor.

– Nem értelek. Hiszen megbeszéltük. Tudtuk, hogy mit várhatunk egymástól. Ettől voltunk jó páros. Ettől voltunk jobbak másoknál.

Legyintek.

– Nem jobbak, csak mások. És sokáig működött is. Már nem. Én nem tudok és nem is akarok úgy nézni rád, mint egy lakótársra. Sok dolgot szeretek benned, sokat nem. Ettől még a szerelmem valódi.
– Úgy beszélsz, mint egy ócska ponyvaregényhős.
– Meglehet, de nem könnyű ezeket úgy elmondani, hogy ne használjam azokat a szavakat, amiket évezredek óta használnak az emberek. Még akkor sem, ha ez számodra csalódás.

Annyira haragszik, hogy szinte elsírja magát dühében. Hatalmasat csap az asztalra és felpattan.

– Menj a francba! – közli. – Most persze én vagyok a rossz, mert én tartottam magam a megállapodásunkhoz.
– Luca! Fogd már fel, hogy ez nem egy szerződés volt… Vagy, ha az volt, akkor baszki, megszegtem. Az érzésekkel nem lehet úgy szórakozni, ahogy a paragrafusokkal. Még a törvényeket is ki lehet játszani a jog segítségével, hát akkor, hogy ne lehetne az érzéseinket?
– Az isten szerelmére, úgy beszélsz, mint egy nő.
– Nem! Úgy beszélek, mint egy férfi, aki nem akarja azt csinálni, ami neki nem jó. Én magam ellen nem dolgozom.
– Ugye tudod, hogy ez mit jelent?
– Igen, pontosan. Viszont ez röhejes.
– Szerinted. Szerintem meg az röhejes, hogy te nem tudsz felnőtt ember módjára viselkedni.

Ránézek. Szeme szikrákat szór, kipirul mérgében és még szebb, mint általában. Ez a szépség azonban most nem válik a javára. Nem akar se szebb, se jobb lenni. Tudom, mit akar. Legyen minden az, ami volt eddig és felejtsük el ezt a pár napot. Ez azonban lehetetlen. Visszaút nincs. Én nem az vagyok már, aki neki kell, és ő sem az a nő, akivel együtt tudnék élni, mert mindig szánakozva nézne rám, amire nincs szükségem. Hiába szeretem, elveszítem.

– Akkor most vége? – kérdem hidegen.
– Igen. Már nem ugyanazt akarjuk – mondja és bevonul a szobájába. Azt várnám, hogy becsapja az ajtót, de nem teszi meg. Annyira nem feldúlt, csalódottságában pedig nem csapkod.

Végignézek a lakáson és szomorú leszek. Ennyi volt életemből két év. Most kiléphetek az ajtón, és elindulhatok egy másik úton. Ez van. Ez jár annak, aki mer pofátlanul szerelmesnek lenni.

Vége

Előző rész

fotó: Pinterest