A mama mostanában sose ért rá. Hatvanöt múlt és elfoglaltabb volt, mint nyugdíj előtt.
A kertet belepte a gaz, és a bokrok olló után kiabáltak.
A mama süketen tűrte a külvilág zaját. Felépített magának egy újat, amelyből nem akart kilépni. Nem értette, miért akkora baj ez, hiszen már mindent megélt, amit lehetett.
Felnevelt két gyereket, eltemetett egy férjet, pátyolgatott ki tudja hány osztályt. Úgy érezte, rendben vagy így minden. Nincs szüksége folytonos ellenőrzésre. A lánya aggódás címszó alatt uralkodni akart az életén. Volt abban valami mulatságos, hogy hetven felé közeledve a gyerekei és más kívülállók azt képzelték, annyira bolond, hogy csak rájuk támaszkodhat.
Még csak szeptember volt, de már sárgult a gesztenye levele. Visszapöndörödött, mint egy rosszul elvarrt szoknya alja. A konyhaablakból rálátott az egyetlen fára, ami az egész kertet elfoglalta. Már a pad is korhadt alatta, de nem volt szíve kidobni. Arra gondolt, jó képeket lehetne csinálni róla a naplementében.
Ez az elgondolás annyira megtetszett neki, hogy este hétkor kifeküdt a fűbe és alulról fotózta a deszkákat meg a kacskaringós kezű karfát. A nap finom szálakkal színezte be a halni készülő fűszálakat, amikor megjelent Dani. Csak a cipője orrát vette észre a szeme sarkából, amikor oldalvást nézett és tüsszentett egy nagyot.
A fiú arcán mély döbbenet írt kérdőjeleket.
– Mi van, még nem láttál öregasszonyt, aki nem készül meghalni? – förmedt rá dühösen. A fiú elpirult. Tetten érték a gondolatait, ugyanis anyja sokszor mondta neki, hogy a mama száz évig fog élni és majd agyon kell ütni, mert képes a halálnak is fityiszt mutatni.
– Ne bambulj már, inkább gyere be, csináltam rétest – szólt pár pillanattal később valamivel kedvesebben.
Már sajnálta a felcsattanást. Dani volt a kedvenc unokája. Ő tanította meg a számítógéppel bánni, nem érdemelte meg, hogy ily módon rárivalljon. A fiú tekintete értetlenséget tükrözött, de ismerte a mamát, igazi dirigálós alkat volt. Olyan vérbeli tanítónő, aki az öngyilkos búcsúlevelében is elsőként a helyesírási hibákat vette észre.
Leporolta a térdét és fürgén a terasz felé indult. Az asztalon nyitva állt a laptop, amin napjának nagy részét töltötte. Odaugrott és lecsukta. Dani elfojtott nevetéssel figyelte az asszonyt, aki nem akart békét kötni a korával. Tele volt titokkal és szenvedéllyel.
– Mit csináltál a pad alatt? – kérdezte miután helyet foglalt a csinos, frissen festett lócán. Az almás rétes szétolvadt a szájában. A mama limonádét töltött neki és lerogyott a székre.
– Akartam egy-két jó képet csinálni a padról – mondta hadarva. Érezhetően nem akarta megosztani a titkait és zavarta, hogy nem tudja megkerülni a kérdést.
– A padról…Alulról? Miért nem fényképezel fákat meg virágokat, mint mások? Meg a világbajnok rétest.
Az asszony türelmetlenül legyintett.
– Egyél! Anyád hogy van? Balázs?
– Jól. Balázst nem láttuk hetek óta. Valahol Pesten van, de nem akar hazajönni. Azt mondja, itt minden ócska és poros.
– Igaza van. Most nézd meg ezt a várost! Mindenkit ismersz, és soha nem történik semmi.
Dani nem értette a mamát, mert aki ilyen öreg, mit vár még az élettől? Mindent megkapott, még külföldön is járt, ideje lett volna nyugton maradnia és szépen öregednie, ahogy másoknak. Ehelyett ő netezni akart meg padokat fényképezni alulnézetből. Még jó, hogy nem maradt alatta! De azért bírta ezt a szemléletet. Befalt még két rétest és annyit kérdezett, kell-e valami a boltból. Elszalad, van még fél órája a kosárlabdaedzésig.
– Inkább adj egy szál cigit! – nézett rá hamiskásan az asszony. – Ne tegyél úgy, mintha nem dohányoznál. Érzem rajtad. Anyád biztosan elhiszi ezt a többiek szívják, te nem dumát, de én már öreg róka vagyok.
A fiú elnevette magát és a kabátzsebébe túrt. Elővette titkos tartalékot és átnyújtotta.
– Ha anya megtudja… – mondta. Nem lehetett tudni, hogy önmagára vagy az asszonyra érti.
– Tőlem nem, ha tőled nem. – Az érces hang tulajdonosa sóhajtva fújta a füstöt az ég felé, és hagyta, hogy a füstkarikák boldogságnyomokat hagyjanak a levegőben. – Azért jó lenne, ha nem szoknál rá.
– Rendben – helyeselt és kibírta nevetés nélkül. – Egyébként jó a net? Elboldogulsz?
Mama csak morgott valamit és öntött még limonádét. Érezhetően türelmetlen volt, ezért Dani jobbnak látta elköszönni. A kapu felé menet azon gondolkodott, hogy az öregek miért nem nyugodnak meg vénségükre, hiszen már semmi nem sürgeti őket.
Mihelyt a fiú eltűnt, megnézte a képeket. Megállapította, hogy egészen jók lettek. Egy kis szűrő és már világbajnok fotókká váltak. Hamis volt mind, de hamis volt az világ is, amelyben hetek óta töltötte napjait.
Felregisztrált egy társkeresőre. Persze csak játékból, de ez a játék így élete végéhez közeledve halálosan komoly volt. Nem kellett attól tartania, hogy bikinis képeket kérnek tőle, de azt azért nem várta, hogy minden jelentkező roggyant és kövér lesz. Igaz, hogy ő sem volt már nádszál karcsú és a változó kor óta vastagabb lett a dereka, de a haját festette, és még mindig csinosan fel tudott öltözni, ha színházba készült. Rendszeresen járt kozmetikushoz és nem hagyta, hogy a kerti munka az időnél is jobban tönkre tegye keze bőrét.
A kínálat azonban förtelmes volt. Némelyiknél azon csodálkozott, hogy sikerült neki a billentyűzeten bepötyögnie a nevét. Az ötven és hatvan körüli korcsoportot jelölte meg, de nem számított rá, hogy ez nem jut el a célközönségig. Hetekig várt az alkalmas jelöltre, de vagy ostobák voltak vagy fél kézzel a koporsó után kapaszkodtak.
Maga sem tudta, mit akar már a férfiaktól. Nem hiányzott neki a gyengédség, mert már rég elfelejtett, mi az. Vágy már nem volt benne, elporladt már jó ideje. Attól is félt, hogy sokan azért írnak neki, mert arra vágynak, hogy ingyen ápolónőjük legyen. Haragosan zárta be a nem tegnapi laptopot, amit a lánya hagyományozott rá születésnapja alkalmából.
Két nap elteltével azonban megjelent a királyfi. Nem, ez nem a pontos megfogalmazás volt, mert maga a király írt neki. Egy laza hatvanas volt, fehér nadrágban, őszülő szakállal, egy motornak támaszkodva.
Ciccentett egyet a nyelvével és megállapította, hogy vonzó. Nagyon vonzó. Valahogy nem igazi módon. Érezhetően nem hétköznapi férfi volt a képek takarásában. És kezdeményezett.
A mama hirtelen nő lett. Mi több, hölgy, aki ugyanabba a ragadós csapdába lépett, mint húsz meg negyven évvel ezelőtt. A pókháló ragacsa oly könnyedén tekeredett az öreg szív köré, mint vízbe dobott kő köré a hullámok.
Megnézte a képeit, és a többin is ugyanaz a férfi volt, mindig elegánsan, mindig tartással. Az ilyeneknek azonban nem hétköznapi nők kellettek, pláne nem hatvan felett. A mama mégis kihúzta magát. A telefon után nyúlt és időpontot kért a fodrászától. Legyen csak újra hamvas szőke, mint lány korában, gondolta. A fodrász, ha gondolt is valamit, nem mondta ki, csak közölte, hogy másnap kettőre várja.
A férfi azt írta neki, hogy hatvankét éves, egész életében sportolt és úgy érzi, még hiányzik az életéből egy vérbeli nő, akivel kalandba bocsátkozna.
Kalandba. Pontosan így fogalmazta meg. Hatvan felett az ember sokszor a sarki közértet is annak érzi, máskor meg felgyalogol a János-hegyi kilátóba, és csak a legtetején vesz levegőt, mert addig csak a fájós térdére koncentrált. Abban a korban a kalandnak igen sokrétű jelentése van. Vajon az idegen melyiket gondolta?
A mama, akiből pár nap alatt Katalin lett megint, legyintett. Bármelyiket. Ő készen állt visszahódítani régi életét és levetni öreges, otthoni tréningruháját, amiben kényelmesen elterült a kanapén.
Az új frizura jobban sikerült, mint várta. A szőke kiemelte bőrének barackszínét, ami bár nem volt feszes, de még nem ereszkedett le a nyakáig. Hazafelé jövet a turiban vett két selyemsálat, amelyek jól illettek a szeméhez.
Alig várta, hogy elküldhesse magáról az új képet, amit a fodrász somolyogva készített. Nem bírta ki, hogy ne jegyezze meg, mennyire más asszony lett Katalinból órák leforgása alatt.
A férfi aznap délután nem válaszolt a fotóra, nem is volt elérhető, így Katalin kissé magába zuhant. Túl gyorsan szokta meg, hogy a mai világ azonnali reakciót kér és ad mindenre. Így az eltelt idő egyszeriben hatalmassá dagadt és elkezdte legombolyítani önbizalma csekélyke fonalát. Mire este lett, a fürdőben már kacsasárgának látta hajszínét, és észrevette, hogy felerősíti a szeme alatti árkokat.
Keserű szájízzel feküdt le aludni. Sokáig bámulta a plafont, majd megállapította, hogy ideje lenne kifestetnie.
Egészen kilencig aludt, amire nem volt példa évtizedek óta. Főzött magának egy erős feketét és kipakolta a szokásos cuccokat a kerti asztalra. Laptop, szemüveg, toll és papír. Az utóbbiak azért kellettek, mert szeretett jegyzetelni.
Látta, hogy sármos lovag aznap új képet töltött fel magáról, amin talán még jobban nézett, ki, mint a többin. Napszemüveget és világoskék inget vett fel fehér vászonnadrággal és egy lépcsőn ülve bámult bele a vakvilágba.
Neki azonban nem válaszolt. Meg se nyitotta az üzenetét. Katalin majdnem ír neki egy haragos üzenetet, de aztán meggondolta magát. Profilképet cserélt és begyűjtötte az elismerő szavakat. Bár reggel a tükörben már a haja formája sem volt olyan lenyűgöző, mint tegnap.
Megitta a kávét, elmosolyodott és elhatározta, hogy kigazolja a kertet. Arra gondolt, neki ez a kaland jutott. Fogta a gereblyét, aminek nyele érdes és szálkás volt, mert volt férje nem volt képes lecsiszolni, és összehúzta az alig rozsdás leveleket.
Két teljes órán tépte a száraz gyomot, mire végre elégedetten a kapára támaszkodott. Komótosan visszacaplatott a fa alá és még egyszer ránézett az üzeneteire. Csak idióták írtak neki. Lecsukta a gépet és indult volna a kamrába, amikor hallotta, hogy nyílik a kertkapu. Nem volt rajta egy szemernyi rozsda sem, mégis nyikorgott. Ez a hang csak egyetlen személlyel járt együtt: a lányával.
– Látom, megelégelted! – mondta, miután végignézett a kerten.
– Ideje volt – mondta Katalin. – Mi szél hozott erre?
– Csak beugrottam megnézni, jól vagy-e, mert Dani szerint ideges vagy.
– Dani hülyeségeket beszél.
– Anya, vedd már észre, hogy nem vagy fiatal!
– Észreveszem, ha nem mondod, akkor is. Kérsz valamit inni?
Azzal már benn is volt a házban és poharak után keresgélt. Látta, hogy a lánya elégedetten szemléli a munkáját, majd leül a fa alá, és az asztalra teszi a magazint, amit eddig szorongatott.
Levett egy üveggel a tavalyi borból és azt vitte ki.
– Történt valami, hogy már délelőtt iszol? – kérdezte a vendég csodálkozva.
– Új a hajam.
– Tényleg és trendi.
– Trendi? – kérdezett vissza, mert a szó nem akart elolvadni a szájában.
– Divatos. Nekem ne tölts sokat, még kocsiba ülök.
Azzal odanyújtotta a poharát. Katalin tekintete ekkor a magazin címlapjára esett. Hatalmas betűkkel hirdette az őszi vásárlós napokat. A bal sarkában egy férfi ült világoskék ingben, fehér nadrágban a lépcsőn, és belemosolygott az őt szemlélő arcába.
A mama sóhajtott egy nagyot és valóban keveset töltött, de a sajátjába annyit, amennyi csak belefért.
fotó: Pinterest
