Van egy jelenség, amit ma már nem nehéz észrevenni: ez a durva, agresszív, trágár beszéd. Nem ritka, nem dühből ered, hanem mindennapi háttérzaj lett. Hallani a buszon, a munkahelyeken, a játszótereken és a boltokban is. Nem korhoz kötött, fiatalok, harmincasok, sőt nagyszülők is egyaránt élnek vele. Gyakran a gyerekek előtt, és eszükbe se jut fékezni magukat. Mint régen a dohányzást, amikor is sokat emlegették, hogy káros a fejlődő szervezetre a passzív füstölés, nagyon sok szülő mégis dohányzott benn a szobában vagy étkezés közben.
A kérdés most az, hogy miért pont nálunk, miért ilyen mértékben és miért mostanában? Természetesen a káromkodásnak messzire nyúló kultúrája van, szeretjük ízesen emlegetni egymás rokonait, becses testrészeit, istent és a szenteket. Színdarabokban és stand up előadásokban sem ritka jelenség, de ma már szinte uralja a közbeszédet is.
A trágárság a feszültség nyelve lett. Magyarország évtizedek óta magas stressz-szinten működik. Az anyagi bizonytalanság, az állandó alkalmazkodási kényszer, a türelmetlenség nem vezethető le egészséges módon, ezért szavakban tör utat magának. A trágárság gyakran a feszültség oldását jelenti, mert ha elengedjük magunkat benne, akkor csökken a szorongás, mérséklődnek az indulatok. Régen is elfogadottabb volna nálunk, mint más társadalmakban és nem is kapták fel a fejüket az emberek oly módon, amely visszaszorította volna a terjedést.
Mindezekkel egyidőben durvult a közbeszéd is, és normalizálódott az alpári hangnem. Ha valaki mégis tiltakozik, szuperérzékenynek, mimózának titulálják. Ha a celebek, véleményvezérek, politikusok mocskosul beszélnek, akkor a hétköznapi ember úgy érzi engedélyt kapott rá, hiszen, ha nekik lehet…
A ronda beszéd figyelemfelkeltő, hatékony és sok esetben következmények nélküli. Ezért terjedése gyors, arról nem beszélve, hogy sokan nem tudják jól és pontosan kifejezni az érzelmeiket, véleményüket meg főleg, ezért marad számukra az egyszerűbb forma.
Hogy létezik olyan, hogy harag, tehetetlenség, csalódás, szinte nem fontos, mert a káromkodás gyors, univerzális és nem igényel önreflexiót. Egyetlen durva szóval helyettesíthetünk tíz érzelmet, és ez kényelmesebb.
Régen még léteztek határok, amelyekben világos volt, hogy otthon vagy nyilvánosan hogyan mondunk ki valamit. A felnőttek megválogatták a kifejezéseket gyerekeik előtt, és a szar, segg és geci nem vált elfogadottá minden mondatban, ahogy ma. A digitális tér folyamatos jelenléte is elmosta a határokat, mert egyre gyakrabban írjuk le azokat, amiket, eddig a szánkra nem vettünk volna. A gyerek pedig hall és lát. Nem azt, amit mondunk neki, amit negédesen tálalni próbálunk, hanem abból, amit teszünk, ahogy nyilatkozunk és ahogy látja dühünket.
A magyar nyelv különösen gazdag sötét humorban és önironikus káromkodásban. De a nyelv lassan elszürkül, kiüresedik, mert már nem használunk változatos kifejezéseket, hanem ugyanazokat kántáljuk. Vajon ez miért elítélendő és káros egy gyereknek?
Azért, mert azt tanulja meg, hogy így beszél egy felnőtt. Azt látja, hogy a feszültséget csak ezen a módon vezeti le, és hogy indulatait képtelen máshogyan kordában tartani. A trágár beszéd viselkedési mintává válik, amely által egyre durvábban cselekszenek az emberek, fogy belőlük az empátia.
Mindez oda vezethet, hogy a nyers szó idővel helyettesíti majd a párbeszédet, ennek jeleit már tapasztaljuk, emellett a megértés is eltűnik, csak a reakció marad, amely nem tartalmaz gondolkodást. Felerősödik az indulat, amely rossz tettekben csapódhat le.
Nem, nem ilyen a magyar ember, csak rossz úton jár. Fáradt, túlterhelt, és nem tanult meg máshogyan beszélni az érzelmeiről. A változás nem tiltással kezdődik, hanem a mintákkal:
– nem minden feszültséget kell kiordítani
– nem minden indulatot kell kimondani, de megérteni annál inkább.
A folyamat visszafordítható, de csak szándékosan és tudatosan. Nem maradhat ezen a szinten egy ország népe, a nyelve sem, amely az identitás része. Ha fontos nekünk, hogy ép ésszel, indulatmentesen kommunikáljunk és ezt el is várjuk másoktól, akkor féket kell tennünk a szánkra, és uralkodnunk kell magunkon, mert nem mi vagyunk az egyetlenek a világmindenségben, akiknek fájdalma van, beteg vagy nincs pénze. Sokan sokféleképpen élnek, mégsem akarnak naponta földbe döngölni, letarolni másokat életük nehézségei miatt.
Fotó: Jc Siller: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/fekete-feher-sziluett-monokrom-egyszinu-9125266/
