A nő legyen szép. Fiatalon, öregen, reggel, este, mert a nőnek annak kell lennie. Elvárás. Legyen ápolt, igényes, csináljon bármit, a szépség maradjon része az életének. Már ha addig az volt. Feltételezzük, hogy igen. Hisz a szépségnek is vannak fokozatai. Sokszor az egyszerű a szép, máskor meg a gyönyörű tűnik átlagosnak, attól függően, ki nézi. Gyakran ítélkezünk a nők felett a külsejük alapján. Bizonyára a férfiaknál is így van, de a nőknél dominánsabb ez a vonás. Látványosabb, ha úgy vesszük. A szép embereket jobban kedveljük, ezt egy csomó kutatás bebizonyította. Jobban hiszünk azoknak a csalóknak, akiknek a mosolya megnyerő. Gondoljunk csak bele, hogy a jóképű gyilkosoknak rajongótáboruk van a börtönön kívül. A sorozatgyilkosoknak is, pedig már elkapták őket, ítéletet hoztak róluk, és egyes nők mégis úgy érzik, a sármos kinézet nem rejthet gonosz lelket.
A szépség előtt fejet hajtunk, csodáljuk, és nem kérdőjelezzük meg. Nem gondolunk arra, mennyi munka van benne, netán művi úton érte-e el az alany. Szeretjük, kritizáljuk, és versenyeket rendezünk, miközben azt mondogatjuk, a külső nem számít. Ha Anglia királyára, Károlyra gondolunk, mindenki azzal foglalkozik még ma is, hogy Diana mennyire szép volt, és Károly mennyire nem szerette. Vagy hanyagolta. Dianáról ma is millió fotó jelenik meg, olykor megemlítik a jó szívét, karitatív tevékenységét, de mégiscsak a ruhái, a súlya vagy a szerelme téma ennyi évvel a halála után is. Kamilla szöges ellentéte, és tehet bármit, nézzük csak meg a sajtóban az őt ért kritikákat. Az első száz azt említi, hogy csúnya. Gúnyt űznek belőle, és kikiáltják a világ gonoszának, mert miatta nem szerette Károly Dianát. Pedig mindenki tudja, hogy mennyivel előbb ismerte őt Károly, és tűzön-vízen át kitartott mellette. Neki aztán nem volt fontos, hogy szép-e, nem-e, ő szerette, és el is vette. Talán, mert ez az igazi szerelem, mégse ájulunk el tőle, mert Kamillának nem tetszetős a külseje.
Ma, amikor a nők smink nélkül már nem is mutatkozhatnak, amiatt is támadások kereszttüzébe kerülnek, ha meg merik tenni. Pláne, ha közszereplők. Valóban mindig szépnek kell lennünk? Tényleg csak az lehet szép, akin megfelelő máz van? A természetes arc, amelyen szeplők, foltok, ráncok vannak, nem lehet a maga nemében vonzó? Miközben szidjuk a plasztikát, a kacsaszájat, a kilónyi vakolatot, elítélően nyilatkozunk azokról, akik meg merik mutatni a valódi arcukat. Valljuk már be hősiesen, hogy reggelente kevés nő vagy férfi néz ki jól. Sokunknak gyűrött a feje, duzzadt a szeme, és olykor a leheletükkel krokodilokat lehetne ölni. Ha mindez a valóság, akkor tulajdonképpen melyiket akarjuk? A művi megjelenést, beleértve a sminkkel korrigált arcot, vagy a hétköznapit, amely nem rejt titkokat? Persze, mondhatjuk, hogy az átmenetet.
Mégis félelmetes látni, olvasni, ahogy a virtuális olvasók nekimennek egy-egy közszereplőnek, ahogy bírálnak, és minősíthetetlen módon ítélkeznek. A képernyőn, a plakátokon vagy a címlapokon szereplő arc is embert takar. Olyat, aki érez, akinek vannak jobb vagy rosszabb napjai.
Egyszóval: megengedett csúnyának lenni a mai világban, vagy csak tökéletesnek, mint mindenben? Valószínűleg a válasz egy NEM lenne, legfeljebb elrejtenénk egy kínos vigyor mögé, miközben elhitetnénk a külvilággal, hogy mi aztán rendben vagyunk, nem ítélkezünk.
Másnak lenni, kiválni a tömegből sose egyszerű. Okozza ezt egy folt, egy anyajegy, vagy bármilyen hiba, amit az emberek nehezen viselnek el. Az utóbbi évtizedek legnagyobb tanítása az elfogadás. Ezt kellene napi szinten orvosságként felírni.
Kedves hölgyek és urak! Higgyétek el, szabad és lehet olyannak lenni, amilyenek vagyunk, még akkor is, ha a világ elfintorodik. Tegye! Nem a mi dolgunk!
Kép forrása: Pinterest
