Mondhatnék irigységet is, de tudom, így nagyon sok év távlatából is, hogy nem az volt. Ez színtiszta féltékenység volt és maradt is meg bennem emlékként.
Ősz vége volt, de még elviselhetően hideg. Korán esteledett. Hétéves lehettem. A sötétben mászkálni vagy elmenni valahová, nem volt szokásos a faluban. Mindenki behúzódott a szoba vagy a konyha melegébe és, ha nem hétfő volt, nézte a tévét, kártyázott vagy urambocsá’ beszélgetett.
Valami oknál fogva aznap ilyentájt az egész családom boltba indult. A ruhás boltba. Nagydolog volt az, plázákról még álmodni sem álmodtunk, de olyan üzletről sem, ahol igazán sok holmi volt. Nagyon felvillanyozódtam, mert kinn az estében ugrándozhattam a téglajárdán a szűk kis utcákon. Tetszett a félhomály, rejtélyes volt és szokatlan. Ritkán mentünk így négyesben valahová, és ennek izgalma még rásegített a jókedvemre.
A ruhás bolt egy sarkon állt a vasas bolttal szemben. Egyiknek sem volt neve, csak tudtuk, mit árulnak benne és kész. A vasas nem épp vasat takart, hanem olyan ezermesterbolt lehetett, de senkit nem zavart az elnevezés. Tudtuk, miről van szó, és ez elég volt.
Úgy emlékszem, talán télikabátért mentünk nekem. De ez valahogy kikopott a gondolataimból.
A ruhásboltban nem sok ruhanemű volt, inkább rőfös kellékekkel volt tele. Mégis mindig elvarázsolt a sok cifra gomb, cipzár, a sarokban fekvő, feltekert szőnyegkupac. Kiszolgálós hely volt, sorba kellett állni. Senki nem türelmetlenkedett. Kimondani is furcsa: ráértünk.
A sarokban egy rúdon sorakoztak a kabátok. Nem sok, talán 5-6, de az nekem akkor maga volt a Kánaán. Kati néni mindenkivel beszélgetett egy keveset, fél füllel hallgattam is a pletykákat. Apám persze gyorsan megunta a várakozást, ahogy az már a férfiemberrel történik, és kinn is termett a kirakat mellett, hogy világmegváltó beszélgetésbe kezdjen valami falubelivel.
Nézegettem a gyönyörű kabátokat és már előre csillogott a szemem, hisz másnap az iskolában pöröghetek majd benne és biztosan minden lány megkukul majd az irigységtől.
Anyám végre valahára sorra került és épp mondani akarta, hogy nekem keresnénk kabátot, a kis vézna termetemre, amikor meglátta a pultra hanyagul odavetett nadrágot. Piros szövetnadrág volt. Élére vasalt, csinos, nem hétköznapi darab. Sose hordott ilyet. Nem divatozott, nem törődött a ruhákkal talán csak, ha lakodalomba mentünk. Ott, akkor azonban valami felébredhetett benne.
A kisördög nem aludt, megmozgatta lelkében a nőt és súgott neki valami incselkedőt.
Nem bírta elengedni a piros csodát. Felemelte, megforgatta és látszott az arcán, hogy belehal, ha itt kell hagynia. Viszont azt is pontosan tudta, hogy nem azért jöttünk, és nincs is pénzünk rá. Amíg én az új kabátokat mustrálgattam, ő el is tűnt egy hevenyészett függöny mögött, hogy felpróbálja. A fentiek piszkosul értenek a játékhoz, ez már biztos, mert még tökéletesen is illett rá. Soha nem láttam ilyen izgatottnak.
Nem szólt hozzám semmit, csak kifizette gyorsan. Én megkövülten néztem rá.
– Majd legközelebb megvesszük a kabátot! – mondta sietve.
Ledermedtem. Legközelebb? Az meg mikor van? Másnap abban akartam illegetni-billegetni magam, erre ő megfosztott a lehetőségtől.
Iszonyúan haragos lettem. A szívemben addig ismeretlen düh költözött. Ha nem restelltem volna, sírni kezdek. A nadrágot rusnyának találtam, anyámat meg undoknak.
Apám csak bólintott, amikor közöltük vele, hogy a terv változott. Egész úton szomorúan baktattam. Nem ugrándoztam már a téglákon, nem izgatott a gyenge lámpafény és az árnyak fura játéka. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy anyám magának választ én előttem. Soha nem tette. Akármilyen kevésből éltünk, a gyerek igénye volt az első.
Ő is hallgatag volt. Nem értettem, mert örülnie kellett volna, hiszen annyira akarta azt a szép nadrágot. Dühített, hogy még nem is mosolyog, pedig neki lett volna oka rá.
Otthon apám kérésére felpróbálta. Az csak bólintott, és annyit mondott, jó. Én akkor megint majdnem bőgni kezdtem. Keserű szájízzel mentem aludni.
Reggel már könnyebb lett a szívem, nem mardosta az esti kín. Az iskolában nem volt időm egy piros nadrágon és anyámon rágódni. A fiúk verekedtek, a tanító néni haragos volt. Ez sokkal jobban érdekelt.
Amikor délután hazaértem, azonnal megláttam az előszobában a tegnapiak közül a legszebb kabátot. Még a címke is rajta volt. Tudtam, ez mit jelent. A piros nadrág visszakerült oda, ahonnét csak rövid vándorútra indult anyámmal.
– De miért? – adtam a félig ártatlant.
– Mert nem volt rá szükségem – mondta anyám csendesen.
Ekkor a sírás nagy erővel áttörte bennem a gátat.
fotó: Pinterest
