Kopogtak az ajtón, de nem a halál érkezett meg, csak egy pizzafutár, aki eltévesztette az ajtót. A kilences lefelé billenő hatossá alakult már évek óta, az tévesztette meg.
Az öreg napok óta várta a vendéget, ám az késett. Először fel se akart kelni a csengetésre, aztán úgy gondolta, jobb, ha beengedi, akárki is jött. Már úgyis mindegy. A futár mohó tekintettel leste a borravalót, aztán megemelte a sapkáját köszönete jeléül, elvégre két ezrest ritkán ad valaki ilyen kis rendelésnél. Aztán futott is le a lépcsőn. Az ajtó úgy csapódott be utána, mintha mennydörgés kísérte volna lépteit.
Nem rendelt pizzát, nem is kívánt semmit, mégse tudott ellenállni neki. Sejtette, hogy lesz belőle kavarodás, de ha visszajönne a srác, hogy beolvasson, majd nem nyit ajtót neki. Tőle aztán csengethet, berakja a füldugót.
Egyszerű, vékony tésztás pizza volt a dobozban megszórva illatos bazsalikommal. Összefutott szájában a nyál, pedig hetek óta nem volt étvágya. A nyolc szelet nem kérette magát, csak egyszerűen begyalogolt az ember ízlelőbimbóinak sűrűjébe. A széle roppanós volt, de nem annyira, hogy ne lehessen elrágni. A fogsorával amúgy sem volt gond, arra mindig figyelt.
Amikor boldogult legénykorában megverték, akkor se a törött orra érdekelte, csak a két foga. Akkorát kapott, hogy mindkét szemfoga kitört. Szimmetrikusan, hogy a látvány ne legyen egysíkú. Azzal a szájjal nem lehetett mosolyogni, bár neki nem volt akkor kedve, mégis belesajdult az ínye a lelki fájdalomba is, nemcsak a testibe.
Persze a féltékenység miatt történt. Amiatt is. Ha egyszer hazajut, gondolta a fogdában összeroskadva a fájdalomtól, messzire kerüli Klárát. Így nem láthatja meg, a fogorvos pedig drága mulatság. Arra költeni nem könnyű. Maradt a bujkálás.
Két hónap után engedték ki az Andrássy útról. Lám a hatos szám ott is jelen volt, és élete végéig kísérte.
Megfigyelte, hogy csak bajt hoz rá. Habár Klára egyszer azt mondta, lehet kilencesnek is nézni, az meg szép, mert annyi betűből áll a szeretlek szó. Annyiból állt, ha az Sz-t külön veszi az ember. Ő megtette, de nem sok dolog változott utána.
Az emberek azt hiszik, hogy az élet tele van furcsa és izgalmas történésekkel, de tévednek. Minden sablonos és ismétlődő. Férfiak, nők, szerelmek, csalódások, unalom. Mi ebben a különleges? A végén rá kell döbbenni, hogy csak egy vékony stencil a sors, amit odafenn valaki kivág egy hatalmas, gyűrött vászonból. Ha sikerül, akkor jól mutat, ha meg nem, akkor a rojtos széle miatt kidobják. Az övé az utóbbi volt. Az atyaúristen nem hosszú ideig babrált vele. Alig töltötte be a húszat, amikor valaki azt a feljelentést megetette. Bírálta a rendszert, mondták neki odabenn. Hazudtak. Klára kellett valakinek. Ennek két fog és a törött orr lett az ára, meg a többi seb, ami előbb-utóbb begyógyult.
Két évig tartott a fog nélküli állapot. Persze a lány nem várt rá. Nem várta meg, amíg visszakapja a régi formáját. Sejtette, hogy félt is, de akkor sem tudta neki megbocsájtani, hogy az orra és a foga ilyen mértékben kihatott az életükre.
Sose derült ki, ki volt a feljelentő. Hogy szidta volna a pártot, nem volt igaz, de nem is rokonszenvezett velük. Sose lépett be. Kishal volt a vízben, bízott benne, hogy nincs idejük figyelni rá, így csendben meghúzta magát. Klára viszont férjhez ment a falu agrármérnökéhez és gyors egymásutánban szült neki két gyereket.
A fogatlan idők végén szép munkával kapta vissza az arcát.
Kellemesen elrágcsálta a tésztát, és elbűvölve nézte, hogyan nyúlik a ragacsos sajt, majd csapódik vissza az orrához. Egy mozdulattal lepöccintette, és ráérősen csócsálta a sonkát meg a hagymát, amit elbújva fedezett fel sajttakaró alatt.
Amikor a harmadik szeletbe harapott, csengettek. A srác lesz az, gondolta. Biztosan ideges lesz. De hát tehet ő arról, hogy meg se kérdezte, rendelt-e valamit? A valódi megrendelő bizonyára csapkodta az asztalt és elküldte a francba. Ezért nyomja most olyan veszettül a gombot. Nem bánta.
A komód felső fiókjában tartotta a füldugót, fél kézzel odanyúlt, és kikotorta. A másikkal a negyedik szeletet nyomta magába. Minden szelettel jobban ízlett neki a váratlan ajándék. Már csak a saját böfögését hallotta, ami kibukott belőle anélkül, hogy valaki szörnyülködve rászólt volna. Újra szabad volt. A gyomra nem jelezte, hogy telne. Még két szelet volt hátra, amikor elégedetten vette tudomásul, hogy majdnem betolt egy hatalmas kört. Ő, aki eddig morzsákat erőszakolt a szájába hetek óta. Biztosan ennek az evésnek tartalékolta a helyet, gondolta mulatva hirtelen jött étvágyán.
Nézte a maradékot, és tudta, hogy mind meg kell ennie, hogy ne vigye el a szerencséjét az ördög. Vagy az egy másik mondás? Nem számít. Már lassabban, de sikerült befalnia az utolsókat. Nem esett jól, mégis legyűrte.
Ahogy lecsúszott az utolsó falat, érezte, hogy rosszul van. Ami benn volt, mind kikívánkozott. Szédült, görcsölt a hasa, kiverte a víz. Úgy dőlt le a székről, mint egy rosszul lerakott liszteszsák. Szeme kifakult egy pillanat alatt.
Ahogy a görcs cibálta a testét, megértette, a második csengetéskor a halált nem engedte be. Nem is kellett. Már benn volt. Ő hívta be tudattalanul és adta is át magát neki.
Mielőtt lecsukta a szemét, még tudatosult benne, hogy a földön heverő pizzás doboz fedelén egy színész van. Egy kórházas filmből, de azt már nem tudta megfejteni, melyikből.
fotó: Pinterest
