A rongybaba – 1. rész

A júliusi forróság már hajnalban mellbe vágta az embert. Egy hete kánikula volt, éjjel se lehetett aludni. A szellőztetés nem segített, légkondi meg nem volt a házban. Marcsi felkelt és kiült a bejárati ajtó elé. Gondolta, meglesi az ébredő utcát, mint oly sokszor kamaszkorában.

Anyja veszekedett vele, ha rajtakapta. Biztosan félt valamitől, vagy valakitől, mert az ajtót akkor is zárva kellett tartani, ha csak egy pillanatra ugrott át a szomszédba. A kertváros ezen részén ritkán fordult elő betörés, de azért az emberek tudták, hogy az ördög nem alszik.

 
 

Egy éve azonban hónapok alatt elment az anyja. Gyors lefolyású, agresszív rák vitte el, és ő ott maradt egyedül. Apja már rég elhagyta őket. Harmincnégy éves volt, két hosszabb és pár rövidebb kapcsolat volt mögötte, és azon túl semmi. Csak a munkája meg a ház a hatalmas kerttel.

Amikor kinyitotta az ajtót, a levegő mozdulatlan maradt. A meleg, mint valami hatalmas katlan, azonnal beszippantotta. Már hajnalodott, de senki nem járt az utcán.

A lábtörlőn azonban ott hevert egy rongybaba. A rongybabát még a nagyi varrta és ő azzal aludt kiskorában. Zsófika nem volt túl szép, de Marcsit ez nem érdekelte. Az általános végéig vele élte meg a napjait. Nem, akkor már nem szorongatta, inkább csak biztonságot adott neki, mert emlékeztette a múltra, a megszokásra, apjára, aki egyik pillanatról a másikra elhagyta a családot. Legalábbis anyja ezt állította. Az biztos, hogy nem tűnt el a földkerekségről, mert évente kétszer csomagot küldött, amelyben pénz volt, meg valami apróság. A születésnapján és karácsonykor menetrend szerint megérkezett a küldemény, de nem volt rajta se feladó, se bélyeg. Egészen tavalyig, amikor már egyszer sem várta ajándék.

Zsófika, a csúfság, akit hetekig siratott, ott hevert kimosva, megfoltozva egy puha konyharuhába tekerve az ajtó előtt. Olyan volt, mint valami szánalmas döglött állat, amit elütöttek és félrehajítottak. Lehajolt és felvette. Nem tévedett, ez az a baba volt, amit annyi éven át szeretgetett. A szoknyája alján egy cetli lifegett. Egy kérdés állt rajta: meg tudsz nekem bócsájtani?

Marcsi ismerte az írást. Amióta eszét tudta, ez az írás kísérte az életét. Nem látta már vagy tizenöt éve, de azt észrevette, hogy Gergely azóta sem tanult meg helyesen írni. A szíve mélyén sejtette, hogy a fiú lopta el valaha, de bebizonyítani sose tudta.

Vele nőtt fel és a húgával. A szomszédban laktak és ők hárman gyakran játszottak együtt. Gergely később fiúbandához csapódott és a lányokat elkerülte. Olykor gúnyolta is őket. A kamaszkori ostobasága után, a gimnázium utolsó évében szerelmes lett. Akkor vette észre, hogy Marcsi gyönyörű. Hosszú, hullámos, barna hajába már nem kellett bogáncsot dobálnia, hogy a lány felfigyeljen rá.
A szerelem úgy jött, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Lecsapott és magával ragadta mindkettőjüket. Akkor már Gergely nem vallhatta be, hogy ő lopta el a babát, mert egy dühös pillanatában bánatot akart okozni. Később elfeledkezett róla, és csak akkor lelte meg, amikor az egyik könyve leesett a polc mögé. Beszorulva, kilapítva ott foszladozott Zsófika. Őt is bedobta a bőröndbe, ami miatt némi szánalmat érzett önmaga iránt, mégse volt szíve ott hagyni. Így kelt útra a rongybaba Amerikába, hogy része legyen egy másik életnek. A fiú akkor még úgy tervezte, hogy Marcsival fog új életet kezdeni, de minden máshogy történt, mint kigondolták.

A szerelem nem győz mindig és gyakran nem elég erős, gondolta Zsófi, amikor a gombostűvel rögzített cetlit leszedte. Szegény babám, remélem, nem fájt, gondolta, mint egy kislány, és nem volt kedve ezen nevetni. Gergely hazajött. Nem merte megírni neki, hívni sem hívta, de az biztos, hogy most nem messze, a kerítésen túl alszik.

Pokoli időszak következett miután a fiú kinn maradt a rokonánál, ahogy tervezte. A csodás Amerika beszippantotta. Később egyre ritkábban jelentkezett. Marcsi nem akart menni. Már az elején sem, de nem merte megmondani. Tudta, hogy ha elmegy, anyja belehal az egyedüllétbe. Szerette Gergelyt és nehezen értette meg, hogy az új világ hogyan tudta legyőzni a szerelmét. Évek múltán rájött, hogy őt meg a régi világ tartotta fogva.

Tizenöt éve nem látta. Ha Gergely anyja képet mutatott róla, elfordította a fejét. Fájt az árulás és önön gyávasága is. A fiú húga egyszer azt mondta neki, hogy ostoba volt, mert elvetette kettejük boldogságát.
Az anyák kibírják, ha a gyerekeik elmennek, mert az a dolguk, hogy boldoguljanak. Viszont a szerelem nem erős, mindig mankókra támaszkodik, gondoljon bárki bármit is. Igaza volt. A szerelem gyengének bizonyult, mert Gergely talált magának ott is egyet, vagy ki tudja hányat, és nem jött haza egyszer sem.

Nincs pénze, írta. Az elején bizonyára igaz is volt, de később, amikor beindult a vállalkozása, már csak takarózott ezzel a kifogással. Nem nősült meg, nem lettek gyerekei, de a húga eldicsekedett azzal, micsoda bombázó barátnői vannak. Egyszer Los Angeles utcáin összefutott Cindy Crawford modellel is, akit azért kedvelt, mert Marcsi rá hasonlított. A lány ezen az összehasonlításon mindig nevetett, bár hízelgett neki. Tudta, hogy ő alacsony, deszkalakú, csak a hullámos, barna haj az, ami nyomokban tartalmazhatott hasonlóságot.

Vajon mi történt, hogy ennyi idő után összeszedte a bátorságát és repülőre szállt? Minek kellett megváltoznia benne, hogy Zsófikát visszaadja egy bocsánatkérés kíséretében? Marcsi nem tudta, pontosan mit kellene megbocsájtania. A lopást netán? Azt, hogy nem adta vissza éveken át? Vagy az elmulasztott életük lehetőségét?

Gergellyel nem lehetett bírni, amikor a nagybátyja elkezdte mondogatni neki, hogy Amerika a lehetőségek országa. Ott mindenki megélheti az álmait és nem döngölik a földbe, ha tervezni mer. Ennél csábítóbb kevés dolog létezik egy fiatal srácnak, aki épp túlesett az érettségin. Csak az a fránya szerelem ne kavart volna be.

James bácsi, aki valaha Jakab volt, erre legyintett. Elismerte, hogy a magyar lányok gyönyörűek, de Amerikában is van szép lány bőven, tette hozzá hangosan nevetve. Gergely ebben biztos volt, ám ő Marcsit szerette. A lány azonban nem kapott a lehetőségen. Heteken át győzködte. Úgy váltak el utolsó éjjel, hogy veszekedésbe torkollott minden szavuk. Végül a fiú felállt, és otthagyta a padon, az utca végében. Nem tudta meggyőzni, ez számára azt jelentette, hogy a lány nem szereti. Ha szeretné, vele menne. Ez ennyire egyszerű, nincs mit bonyolítani rajta.

Marcsi akkor nem sírt. A huzavona kikészítette, és tudta, Gergely menni akar. Ő is akart volna, de ha anyjára gondolt, elfacsarodott a szíve. Ha egyedül marad, összeroppan. Ezzel tisztában volt. Már a férje cserbenhagyását is alig élte túl. A maradás mellett kellett döntenie, nem lett volna boldog Los Angelesben. Itthon egy kerítés sincs kolbászból, de a szeretet olykor arannyá faragja. Az ő kerítésük is ilyen lett.

És hiába jöttek a fiúk, egyikben sem találta meg Gergelyt. Tudatosan nem is kereste, de a hibákat nem nézte el. Pedig Gergely sem volt tökéletes a folyamatos sértődöttségével és duzzogásával. Mégis volt benne valami, amit a lány hiába keresett másban. A fiú  életének része volt, a mindennapok mozaikjának darabkája. A többi meg csak ki-kipottyanó részlet…

Következő rész:

A rongybaba – 2. rész

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here