„És hiába jöttek a fiúk, egyikben sem találta meg Gergelyt. Tudatosan nem is kereste, de a hibákat nem nézte el. Pedig Gergely sem volt tökéletes a folyamatos sértődöttségével és duzzogásával. Mégis volt benne valami, amit a lány hiába keresett másban. A fiú életének része volt, a mindennapok mozaikjának darabkája. A többi meg csak ki-kipottyanó részlet…”
Az előző részt itt olvashatod
Hazajött és nem merte másképp tudatni. Marcsi nem tudta eldönteni, hogy haragudjon vagy nevessen rajta. Már nem voltak gyerekek és a fiú biztos lehetett benne, hogy nem kaparja ki a szemét. Bár a szavak élesebb sebeket vájnak, mint bármilyen erős köröm.
Nem tudta eldönteni, hogy lenne-e kedve beszélgetni vele, mert három másodpercen belül négy félét gondolt. És még az is lehet, hogy a fiú sem akar, hiszen a múlt nagyon távoli, és akárhogy ragozzuk, a kamaszszerelem ritkán tart ki egy életen át. Az is lehet, hogy nem egyedül jött. Talán azzal a céllal, hogy bemutassa a feleségét vagy menyasszonyát. Megrázta a fejét és legszívesebben jól fejbe kólintotta volna folyton agyaló énjét.
Felesleges ezeken gondolkodnia, úgyis kiderül. A Google is ezerféle lehetőséget kínál fel, és épp ezért nehéz választani. Van azonban a léleknek egy rejtett keresője, ami elsőre célba talál, mégse akarja meglátni az ember, gondolta egyre haragosabban. Szívverése nem csillapodott, és kezdett izzadni a hajnali forróságban, ám ennek nem biztos, hogy köze volt a meleghez.
Felállt, Zsófikával együtt becsukta a bejárati ajtót és előkereste a régi kávéfőzőt. Most nem vágyott semmiféle kapszulás löttyre, remélte, hogy a másikféle keserű kávé, kijózanítja. Hallotta, hogy keresztanyja is ébredezik, ezért kitett még egy csészét a konyhapultra. Edit második anyja volt, és pontosan úgy törődött vele, ahogy az igazi.
Amikor az asszony megjelent kifakult hálóingében első pillantása a rongybabára esett.
– Gergely hazajött – mondta egyszerűen.
Marcsi kezében megállt a cukros kanál.
– Te tudtad? Tudtad, és nem szóltál? – kérdezte élesen. Minden haragja, amit a fiú miatt érzett, feltört belőle.
– Nem tudtam. De látom a babádat.
– Az isten szerelmére, ugye nem azt akarod mondani, hogy sejtetted, hogy Gergely vitte el?
– Marcsi, lehet, hogy én öregszem, de hülyének te tetteted magad. Mindketten tudtuk. Csak te nem mertél szólni neki. Én meg nem avatkoztam bele, mert ezt a meccset neked kellett lejátszanod.
Marcsi hallgatott. Kitöltötte a kávét és alaposan elkeverte benne a cukrot, majd egy csepp tejet is öntött hozzá. Leült a hokedlire, amit nemrég vett egy bolhapiacon és belekortyolt a feketelevesbe. Torkát marni kezdte a múlt keserűsége. Az elmúlt tizenöt év fájdalma azon a reggelen úgy bugyogott fel belőle, mint a rosszul épített gát mögül a folyóvíz.
– Szerinted, miért jött haza? – kérdezte nagy sokára.
– Honnan tudhatnám? Talán itthon akar maradni.
– Nem hinném… Már kialakított egy csodás életet odakinn. Miért adná fel?
Edit felsóhajtott.
– Érted.
Marcsi elmosolyodott. Ez az ötlet képtelenség volt. A fiú régen sem változtatott a tervein, most meg egyenesen nevetséges volt maga a feltételezés is. Mindkettőjük megsebződött, eltávolodtak egymástól, és az az élet, amit most éltek, nyomokban sem tartalmazta a régi szerelmet. A múlt radírja eltűntette a szép pillanatok nagy részét.
– Nem hinném… – nyögte ki végül. – Ha szeretett volna, nem megy el…
– Lehet… – egyezett bele Edit, de érezhető volt hangján, hogy nem pontosan ezt akarta mondani.
A szombat egyet jelentett a piaccal. A városszéli őstermelőkből álló csapat alig pár éve kezdte kialakítani azon szokását, hogy a városiakat kicsábítsa otthonaikból és elvarázsolja igazi, régi ízekkel. Marcsit néha toszkán vásárokra emlékeztette, bár a kőházak, falak nagyon hiányoztak neki. Mégis szeretett bóklászni és finom sajtokat, sonkát vagy gyümölcsöt kóstolgatni. Sokszor alig vásárolt valamit, mégis belefeledkezett egy-egy beszélgetésbe, ami arra is jó volt, hogy megtisztítsa gondolatait a hét közbeni, az irodában rárakódott szemétkedések szennyétől.
Amikor mindketten megitták a kávét, gyorsan elmosta a csészéket és lezuhanyozott. A szekrény előtt állva még soha nem töprengett azon, mit vegyen fel a piacra, de az a tudta, hogy Gergely újra a közelében van, és ez előhozta belőle a régóta haldokló nőt. Most nem gondolkodott nadrágban, ami praktikus lett volna, most nő akart lenni. Ez persze azért tűnt furcsának, mert csak a filmekben találkozik össze két régi szerelmes egy nyilvános helyen, hogy egymás nyakába boruljon. Mégse tántorította el a gondolat, hogy egy könnyű, fehér ruhát húzzon, amit máskor véletlenül sem vett volna fel ilyen helyre.
A piac pontosan olyan volt, mint más szombatokon. Zajos és illatos. Asszonyok tolakodtak a jobbnál jobb portékákért, aztán legyintve otthagyták őket. Hiába volt a város szélén, falusiasabb volt a legkisebb Vas megyei falunál.
Marcsi nem keresett semmit, nem is talált. Tudta, hogy mást sem akar, csakhogy múljon az idő és kiderüljön, Gergely miért van itthon. Olyan feszült volt, hogy a máskor kikapcsolódásnak tűnő program most kiborította. Legszívesebben kiabált volna azzal a nővel, aki lábára tolta a babakocsit, pedig az kedves mosollyal elnézést kért. A sok kacat, amelyben máskor örömét lelte, most idegesítette. Minden férfihátban Gergelyt vélte felismerni. Végül egy óra múlva feladta.
Izzadtan, fejére tapadó nedves tincsekkel megfordult és határozott léptekkel hazaindult. Szandálja erőszakosan csattogott az aszfalton.
Az előszobában lerúgta és egyenesen a fürdőbe ment. Hideg vizet eresztett a fejére, és addig állt a zuhany alatt, amíg reszketni nem kezdett. Jólesett neki. Kijózanította.
Keresztanyja borsólevest főzött, érezte az illatát.
– Na, mi volt a piacon? – kérdezte kedvesen.
– Semmi – válaszolta közömbösen a lány.
– Kérdezhetek valamit?
Az asszony egyenesen a szemébe nézett.
– Edit, ha most azt kérded, miért nem mentem el Gergellyel, akkor a falra mászom.
– Nem kérdem. De tudni szeretném, hogy te tudod-e, hogy anyád nem szomorkodott élete végén?
– Ezt hogy érted?
– Ahogy mondom. Az idő nála is múlt, nemcsak nálad. Ne hidd, hogy gyenge volt, és apád után kesergett élete végéig. Megtanulta, hogy nem jó visszanézni.
– Ezt most miért mondod?
Az asszony megint sóhajtott.
– Azért, mert nálad megállt az idő. Láttam éveken át, hogy erőlködtél, hogy normális kapcsolatod legyen. Azok a fiúk nem voltak hozzád valók, de azért nem, mert te nem akartad egyiket sem.
– Lehet. De akit akartam, az elhagyott. Annak a jó élet fontosabb volt, mint én.
Marcsi hangja tele volt vádaskodással, pedig tudta, hogy nincs teljesen igaza.
– A helyedben én elgondolkodnék ezen… Az a fiú még Amerikába is magával vitte a rongybabád. Ez biztos, mert a húga biztosan megtalálta és visszaadta volna neked. Azért ez jelent valamit…
– Talán. De még nem beszéltünk.
– Dehogynem! Az ajtó előtt megtaláltam a cetlit, amit írt. Hidd el, nagyon nagy erő kellett ahhoz a pár szóhoz.
Marcsi ekkor már sírt.
– Igen… És? Mondjuk, hogy nem haragszom már. Ez nem jelenti, hogy az élet ott folytatódik tovább, ahol Amerika előtt abbahagytuk. Ez nem mozi, ez az én idióta életem, amellyel nem tudok mit kezdeni.
– Tudom, de ideje lépned! Elhangzott egy kérdés, és neked válaszolnod kell. Nem bújhatsz ki alóla, mert kaptál egy lehetőséget a sorstól. Lehet, hogy nem azért, mert még szeret, hanem mert ideje lezárnotok a múltat. Beszélned kell vele!
– Egyszerűen nem merek.
Az asszony átölelte Marcsi vállát és érezte, ahogy rázkódik a zokogástól. Vizes haja átnedvesítette a kötényét, de nem bánta. Tudta, hogy azokban a percekben olyan döntés születik keresztlányában, amely megváltoztatja addigi sivár életét. És ennek nagyon örült. Sose mutatta, de bántotta, hogy a Marcsi itthon maradt. Egyetlen egyszer sem hangzott el ez köztük, de ő sejtette, hogy nem volt boldog.
Következő rész:
fotó: Pinterest
