A segítő – 4. rész

“Éva még hosszú perceken át mozdulatlanul ült a konyhában. Keze Zsemléhez ért, lassan simogatni kezdte, miközben Márk finom, de férfias illatát lélegezte be. Egyszerre volt megkönnyebbülten üres, és zsibbadósan-csordultig tele.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Az éjszaka nyugalmasan telt, már amennyire egy lábadozó, öreg kutya és egy érzelmek hálójában vergődő látássérült nő éjszakája békésnek nevezhető. De a lényeg, hogy Zsemle nem hányt, és, noha bágyadtan is, de le tudott menni sétálni, elvégezni a dolgát. 

Éva még sosem aggódott érte ennyire. Pedig hét éve, a kapcsolatuk elején is volt miért parázni: hiszen egy szőrös, beszélni nem tudó lényre kellett bíznia az életét, közlekedésének biztonságát, mindennapjait… Aztán persze oldódott a feszültség, és hónapok alatt munkatárssá, segítővé és baráttá változott. 

 
 

Most meg, egy pár hónappal a hivatalos “nyugdíjazása” előtt kénytelen újra gyomorgörccsel sétálni az állattal: mi lesz, ha mégis lerobban, ha baja esik, ha hamarabb kell elválniuk… Hogy megnyugtassa magát, úgy döntött, felhívja Márkot: meg akarta nyugtatni a férfit, és persze ki akarta faggatni őt, hogy kell-e még aggódni Zsemléért, lehet-e még nagyobb baja.

Tárcsázta a tegnap elmentett számot, amely meglepő módon ki volt kapcsolva.
Hátha csak nincs térerő, megpórálom mégegyszer – mondta magában, és vizet öntött a kutyának, majd újra megcsörgette Márkot. Kicsengett. 

– Szia, Márk. Éva vagyok, Zsemle gazdija… – mondta kissé távolságtartóan a telefonba.
– Szia, Éva, hogy vagy, pontosabban hogy vagytok? – szólalt meg Márk azon a kedves mély hangon, amely tegnap annyira rabul ejtette. Most nem is tűnt olyan hűvösnek.

Röviden egyeztették a lehetőségeket: amint tudnak, be kellene menniük a rendelőbe, hogy jobban megvizsgálhassák Zsemlét.
– Kedd tíz óra tűnik alkalmasnak, az jó nektek? – kérdezte Márk, és lapozgatása a naptárban belehallatszott a telefonba.
Persze, kedd tíz óra, felírtam! – mondta Éva.
– Felírt… ömm, oké – summázta Márk, hogy már megint nem tud valamit a vak emberek életéről… hogyan írnak fel egy dátumot? Na, mindegy, majd egyszer hátha titokban kifigyelheti – nyugtatta meg magát. Hiszen ő is, mint minden “ép ember”, titkos kíváncsisággal szemlélte a sérült társait. Tele volt kérdésekkel, de idegenkedéssel is. Már azt sem értette, hogyan lehetséges, hogy Éva arcán, szemén nem látszik, hogy vak? “Amúgy helyes csaj lenne…” – vallotta be magának őszintén, de el is borzadt… “Azért kicsit ijesztő, hogy bejön.” Gondolatai gyors cikázásából Éva hangja zökkentette ki.
– Itt vagy? Hahó! – kérdezte már másodszorra.
Ömm, persze, bocs, csak felírtalak titeket a naptárba – magyarázkodott Márk.  – Akkor kedden délelőtt találkozunk. Szép napot, és vigyázzatok magatokra! – búcsúzott el tőle a férfi.

Éva úgy érezte, a feje búbjáig telt békével és melegséggel. A kutya is rendben volt, és ő is jól érezte magát egy helyes srác hangjában fürödve. Több látássérült ismerősének volt látó párja, szóval, nem tartotta kizártnak, hogy egyszer neki is ilyen társ adatik… de nem nagyon foglalkozott eddig aktívan a társtalálással.

A kedd reggel ugyanannyira nehezen akart eljönni, mint amennyire lassan teltek ezek a karanténos, szigorításokkal teli hónapok. 
Hétfő kora este elkezdte válogatni a ruháit. Persze, máskor sem volt mindegy, miben megy az állatorvoshoz – meg úgy egyáltalán, az utcára – de most különösen csini akart lenni. Még annak idején az anyja vitte el egy színtanácsadóhoz, meg egy sminkoktatóhoz, akik segítettek neki, hogy az “új életében” is nőies maradhasson. 
A ruháit tapintásra megismerte, tudta, mi milyen színű, melyik másik ruhadarabhoz illik… sokan meg is dícsérték a jó ízléséért, pedig csak kőkemény tanulás és memorizálás volt mögötte. Most egy fekete-fehér csíkos felsőt és egy dögös piros szoknyát választott, egy sportcipővel meg egy farmerkabáttal pont elég is lesz – visszafogott, de csinos. 
Reggel hétkor kipattant a szeme, aztán lefőzte a kávét, letusolt, majd felöltözött. Még belefért egy rövid séta, egy kör a kisboltban, és egy gyors reggeli is. Pontosan tudta, mi mennyi időt vesz igénybe. Így azt is tudta, hogy ideje elindulni az állatklinikára ahhoz, hogy tíz előtt megérkezzen. 

A fotocellás ajtó kattanása után megcsapta őt a hely mással össze nem téveszthető illata. Mivel senki nem köszönt neki, elejtett egy óvatos “Jó napot!”- ot. Hallotta, ahogy a hátsó vizsgálóból kifordult valaki.
– Szia, Éva – köszöntötte a hang, amelytől azonnal gyorsabban vert a szíve.
Szia, Márk. Megérkeztünk – mondta Éva, és elindult a pult irányába, Márk azonban rögtön az első vizsgálóba terelte őket, és feltette Zsemlét az asztalra.

A vizsgálat nem volt hosszú, de az eredménye nem kecsegtetett semmi jóval.
– Éva, azt kell mondanom, hogy a mérgezés ugyan már a múlté, de a kutya egészségi állapota összességében nagyon nem jó. Tudom, hogy csak egy év múlva menne nyugdíjba, de érdemes lenne már most megkeresni a jövendőbeli gazdáját, a helyet, ahol tovább élhet boldogan – mondta Márk egy szusszra. 

Éva hallotta a mondatokat, de nem engedte, hogy a szívéig hatoljon. Túlságosan fájt neki, amit Márk közölt vele. Márk érezte a feszültséget és a fájdalmat, és nagyon megrendült Éva reakcióján.
– Ha akarod, felhívom én a vakvezetőkutya alapítványt, és közlöm velük én a dolgot. Vagy, ha kell, segítek is gazdit találni – ajánlotta fel a férfi.
Nem, mindenképpen én mondom el nekik. Köszi. Most hazamegyünk. Végeztünk, ugye? – kérdezte tétován a nő.
– Igen. Vigyázz magadra! – válaszolt halkan Márk. Érezte, hogy ez a sztori, meg ez a nő, és ez az egész valahogy egészen mélyen bekúszik a szívébe… és, mint valami sorsszerű fordulat, átveszi élete irányítását.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here