A segítő – 5. rész

“– Ha akarod, felhívom én a vakvezetőkutya alapítványt, és közlöm velük én a dolgot. Vagy, ha kell, segítek is gazdit találni – ajánlotta fel a férfi.
– Nem, mindenképpen én mondom el nekik. Köszi. Most hazamegyünk. Végeztünk, ugye? – kérdezte tétován a nő.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Zsemle – mintha csak megértett volna mindent, de tényleg minden egyes szót, amit Márk Évával közölt, a szokásosnál is sétálósabbra vette a figurát. Évának elég volt csak lenyúlnia a szőrös pofijához, a kutya máris bújt, szeretettel dörgölőzött a gazdi lábához. 

– Jó, na, fel ne boríts már, te – búgta Éva Zsemlének, majd hozzátette – Nem lesz semmi baj. Elintézem, hogy együtt maradhassunk. Ameddig csak lehet. De most gyerünk haza.

 
 
Amint hazaérkeztek, a kutya rögtön a vackába gömbölyödött, Éva pedig átöltözött, és, hogy elterelje a gondolatait, no meg, hogy legyen egy kis pénzük, leült dolgozni. Nehezére esett a koncentrálás, mégis jól haladt. Kora délután főzött egy kávét, és csinált egy szendvicset. A kis konyhapult mellett állva jól esett a keskeny ablakon beáramló levegőt belélegezve ebédelni. Mintha piknikezett volna. Mint a régi életében… amikor nyitva volt a világ, és ő még láthatta azt.
“Elég az önsajnálatból!” – rázta meg magát, majd a telefonja után nyúlt. Mindig mindent a helyére tett, így tudott az otthonában olyan mesterien magabiztosan és gyorsan tájékozódni. Fel kell hívnia Piroskát, a vakvezetőkutya alapítványos vezetőt. Nincs mese, el kell mondania, amit Márk mondott… hogy a kutyának lehet, hogy korábban kell nyugdíjba vonulnia…

Piroska mindig nyitott és kedves volt, nem tudta, hogy vele, vagy tényleg mindenkivel ilyen, mindenesetre élvezte, ha vele beszélhetett, feldobta a hangulatát. Most azonban félt, hogy Piroska sem fogja tudni megnyugtatni őt.

– Éva, tudod jól, hogy a listán ott vagy, fogsz kapni kutyát. Zsemlét is a legjobb helyre nyugdíjazzuk, vagy egy családhoz kerül, vagy egy idős emberhez, tehát még évekig jó társa lesz valakinek…  Az Ybl utcaiba vitted, mint mindig, ugye? Ki vizsgálta? – hadarta egy szusszra Piroska.
– Igen, oda, persze, illetve onnan jött ki először egy gyakornok. Márk. Szentirmai Márk, hát nem hiszem, hogy ismered… – mondta Éva, és még maga is meglepődött, mennyire felgyorsult a pulzusa attól, hogy a férfiról beszélhetett.
– Hát, történetesen ismerem, egy városból származunk, és… na, mindegy, a lényeg, hogy ismerem. Hát, ha ő kezeli, és esetleg megígérte, hogy a továbbiakban is segít, akkor biztos lehetsz benne, hogy a kutya sorsa jóra fordul. Még az sem kizárt, hogy arany pórázzal sétáltatják, és prémium falatokat ehet élete végéig, hehehe – mondta kajánul Piroska.
– Ezt most így nem értem, az baj? – kérdezte Éva, mint aki lemaradt valami poénról.
– Ja, nem, bocs, ez egy rosszmájú megjegyzés volt csupán. Márk nagyon tehetős családból származik. Nem mondom, hogy ő a fekete bárány, de az tuti, hogy nem a mama szeme fénye – azt a szerepet az ügyvéd nővérke kapta… Márk amúgy egy arany szívű ember, de hát megvan a maga köre, világnézete, szóval, tudod, nem közülünk való – zárta le a témát Piroska.

Éva úgy érezte, hogy leforrázták. Soha, de soha nem érdekelte mások anyagi helyzete. Voltak tehetősebb barátai, és egészen csórók is. Még látó korában sem ezek alapján választott barátnőt vagy pasit maga mellé. Amióta meg látássérültként éli az életét, egyszerűen nem is tud egy márkás ing vagy egy brutál drága nyaklánc alapján ítélni… na, legalább ez jó a vakságban – hogy nem a külsőségek alapján ítél az ember.

Ha ezek után érdeklődést mutat Márk iránt, nem fogja-e azt gondolni, hogy csak a pénze miatt teszi? Semmi nem lenne rosszabb annál, ha egy vaksi aranyásónak csúfolná ez a férfi… vagy bárki más a környezetében.

Hirtelen egy mély gödör legalján érezte magát. Végre tetszik neki valaki, erre kiderül, hogy valami puccos csávó, aki “nem közülünk való”. “Remek.” – sóhajtott fel, aztán bepakolta a tányért meg a kávéscsészét a mosogatógépbe. 

Visszament a géphez, hogy még egy kicsit gépeljen az esti séta és kutyafuttatás előtt. Mire észrevette, hogy a konyhapulton felejtette a telefonját, az robothangon rikácsolni is kezdett: “Szent-irmai-Márk”… 

Még a keze is megremegett. Vajon miért hívja őt Márk? Csak nincs valami baj mégis a Zsemlével?

– Szia, Márk, Éva vagyok – szólalt meg a telefonba, teljesen higgadtan, mint aki mit sem tud arról, hogy fényévnyi távolság választja el őket anyagilag, társadalmilag, egészségileg…
– Szia, Éva! Ne haragudj, hogy zavarlak. Beszéltél az alapítvánnyal? – érdeklődött kedvesen.
– Igen, beszéltem. Azt mondják, majd keresnek Zsemlének gazdit, ha kell… és idővel lesz másik vakvezetőm is – zárta rövidre Éva, pedig már úgy volt vele, hogy elmeséli, hogy az alaptíványos nő közös ismerősük. De inkább hallgatott.

– Nos, akkor, ha nem gond, én is felajánlom a segítségemet. Van egy kedves ismerősöm, egy idős hölgy, akinek épp társat, amolyan terápiás kutyát keresek. Na, de szívesebben mesélnék erről személyesen. Van kedved találkozni velem? Hát, azt nem mondhatom, hogy üljünk be egy kávéra a sarkon… bár mondhatnám… De szívesen elkísérlek a futtatóra, vagy esetleg sétálhatnánk a Duna parton is, kora este. Mit szólsz? – kérdezte reménykedve Márk.
– Látod, ez a járvány mennyire bezárta az életemet… a Dunánál is tán szeptemberben voltam utoljára. Persze, menjünk. Nekem szombat lenne jó, mondjuk négykor – felelte Éva.
– Az nekem is jó, nem dolgozom. Elmegyek érted, jó? Aztán kisétálunk. Szombat négykor. Szép estét neked… ömm, nektek – búcsúzott el Márk, Évát pedig elöntötte a melegség: végre valaki, aki Zsemlét is “emberszámba” veszi.

Folytatás pénteken reggel

Előző rész

fotó: Pinterest

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here