(Egy tizenöt éves lány emlékére, aki életét adta a szabadságért)
„hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;”
(Illyés Gyula)
– Egyél valamit! – szólt rá az asszony Erikára. – Enni muszáj.
– Anyu, ettem már, nincs most étvágyam! – felelte a vörös hajú lány, és csillogó szemmel kibámult a konyhaablakon, ami a belső udvarra nézett. Sok látnivaló nem volt, a téglákkal kirakott terecskét itt-ott gaz tarkította, ami nem akart pusztulni, hiába közeledett a tél.
– Ugye, nem mész közéjük? – hangzott a következő kérdés, miközben már forrt a tej.
Ezen a kora reggeli órán nyugodtabb volt a város, mint az elmúlt hetekben, amikor lánctalpak alatt omladozott, nem beszélve a tankok pusztításáról. Az asszony félt. Nem értette a lázadás okát, azt se tudta felfogni, hogy egy maréknyi fiatal, hogy képzeli, hogy nekimegy a hatalmas szovjet medvének. A fiatalok bolondok, mondta magában. Sztálin is halott, pedig mekkora ember volt! Felvirágoztatta az országát, mégse becsülik sokra. A kommunizmus jó dolog, főleg az olyan szegényeknek és elesetteknek, mint ő. Végre nincs harc, a város is úgy ahogy összeszedte magát, nem kell sorban állni, rettegni a bombázástól, és összetörten reménykedni, visszajön-e még, aki elment vagy elvitték. És most ők csináltak.
A lány mosolyogva nézett rá, tudta, hogy aggódik, de hát ez az anyák dolga. Apjára alig emlékezett. Ami felsejlett előtte, az se biztos, hogy emlék volt, lehet, hogy a mesélések után megrajzolt kép. Nem akarta elmondani, hogy igenis benne van a dolgok sűrűjében, mert életében először senki nem mondja neki, hogy gyenge vagy, hogy nem odavaló. Ő pontosan azok közé a srácok közé való volt, akik nem aludtak napok óta. Várták, hogy Amerika és a világ észrevegye őket. A főváros újra romokban állt, és hiába tudták, hogy ezt harcot elveszítették, nem adták fel. A miniszterelnök is megmondta… Hallhatta mindenki, bár Erika erőtlennek érezte a hangját, kimondani nem merte. Anyjának nem lehetett beszélni, ő még a múltban hitt. A srácok, Józsiék rég belátták, hogy a kommunizmus halálra van ítélve.
– Nyugodj meg, elkerülöm a bajt! – mondta végül, miközben mégiscsak ivott pár korty teát, amit nemrég visszautasított. A tej szagától a gyomra is felfordult.
– Nem bírnám ki, ha bajod esne! Maradj itthon! Ki tudja, mit csinálnak azokkal, akiket az utcán találnak!
Erika megrázta a fejét. Mennie kellett, várt rá Pityu és Andris, akik azt mondogatták hevesen, hogy ez forradalom még él, nem veszett el, mert vannak, akik itt akarnak élni ebben az országban. Itt és szabadságban. Pityu bátyja egy hete szökött át a határon a családjával, Andrisék csak azért maradtak, mert anyja beteges, nem bírná el az utat. Mindenki nem mehet el, jegyezte meg a fiú komoran. Ha már küzdünk, legyen is kinek. Erika csodálattal nézett mély barna szemébe, és arra gondolt, ha idősebb lenne, ilyen férfihoz menne feleségül. De csak tizenöt volt. Még befejezi az iskolát, utána övé a világ. Felkapta zöld pufajkáját, és futtában belenézett a tükörbe. Idősebbnek mutatta, mint a valóság. Mégis fellélegzett, hogy anyja álmában se gondolja, hogy fegyvert fog a kezébe, azt hiszi, Kláriékhoz szalad át, hogy a hiányzó tananyagot beszerezze.
– Anyukám, nem kell aggódnod. Estére megjövök. Már nem lőnek. Csak pár utca, és ha szerencsém lesz, kenyeret is hozok. Jó?
A kenyér szó megnyugtatta az anyát. Két napja sikertelenül állt sorba, mindkétszer épp az orra előtt fogyott el. A pék széttárta a kezét, és ingerülten közölte, értsék meg, hogy nincs. A tömött sorokban várakozók zúgolódni kezdtek, egy karon ülő baba felsírt, miközben az anyja sápadtan simogatta a fejét.
A legutolsó, aki kapott még, egy magas szikár, negyven feletti ember volt, hosszú ballonja egy számmal nagyobb volt a kelleténél. Látszott, amikor belekapott a kellemetlen novemberi szél. Kilépett a sorból, letörte a kenyér végét, és a serclit a babának nyújtotta. A kicsi annyira meglepődött, hogy abbahagyta a sírást, és érte nyúlt.
– Sajnálom! – suttogta és nem lehetett tudni, mire gondol.
Hogy keveset adott? Vagy hogy neki jutott, a nőnek meg nem? Választ azonban nem várt, hanem elsietett. Az ott maradottak még várakoztak egy ideig, aztán lassan szétszéledtek. Erika anyja is fázósan összehúzta magán vastag kardigánját, és korgó gyomorral elindult haza. Most már mindig így lesz, tette fel magában a kérdést? Sose lesz itt jobb világ? Mindig lesz valaki, aki a nép hátán akar élősködni? Hogy dögölne meg mindenki, aki nem érti meg, hogy mit jelent a szabadság! A ruszkiknak ott az a nagy országuk, miért nem elégszenek meg azzal?
– Ne! – sikoltott fel végül. – Félek!
De már csak a csukódó ajtó felelt neki egy halk kattanással. Megint csend lett. Üres, szürke, az a fajta, ami nem esik jól az embernek.
Erika sietve szedte lábait a Kossuth Lajos utca közepén, és igyekezett a falhoz lapulni, mert tudta, orvlövészek még bárhol rejtőzhetnek. Harcolni egészen más, mint egy fal mögül alattomosan lepuffantani valakit, aki lehet, hogy csak piacról siet haza, vagy hozzátartozóját keresi a halottak vagy sebesültek között. Azok ott megbújva a legszemetebbek, gondolta. Egy pillanatra felvillant előtte, hogy milyen jó is lehetett volna, ha kint marad Dániában, mert ott nyugalom van, és az embereknek nem kell külső hatalom ellen lázadniuk. Ezt Pityu mondta egyik este, amikor elmesélte neki, hogy járt már külföldön kisgyerekként. Ezért se esett nehezére megállnia, és pózolnia annak a fotósnak, aki pár napja megszólította. Fura volt dán szavakat hallania idehaza. Hamar beleegyezett, hogy készüljön róla pár felvétel. A férfi azt is mondta, hogy gyönyörű. Alig bírta elfojtani a mosolyát. Gyönyörű, ízlelgette a szót. Neki ilyesmit senki nem mondott azelőtt. Melege lett a bóktól.
Próbált valóban szorosan a fal mellett osonni, hisz megígérte, hogy vigyáz magára. Nem volt benne félelem, de ostobaság lett volna kitennie magát a veszélynek. Hisz már vöröskeresztes lett, menteni akarta, akit csak lehet. Még sokan voltak, akik arra vártak, hogy értük jöjjenek.
A többiekkel együtt úgy volt, hogy nem a Blaha felé mennek, mert az út tele volt törmelékkel, de valaki azt mondta, nem lesz baj, és úgy közelebb van a Péterfy. A gyülekezőn még betáraztak, aztán elindult az autó. A Blaha környékén már hallani lehetett a lövéseket. A levegő tele volt a puskapor szagával, és tér túlsó végén a Budapesti Nagyáruháztól egy köpésre ponyvás teherautó égett. Amikor meglátta a srácot, tudta, hogy meg kell mentenie, mert nem bír mozdulni. A lábát érte a lövés. Leugrott a kocsiról, és már futott is felé. Érezte, hogy nincs egyedül, mert ketten azonnal a nyomába szegődtek. A testőrei, gondolta még utoljára egy félmosollyal, amikor eltalálta az első lövés. A többit már nem érezte. A szovjet katona egy egész tárat beleeresztett. A vörös hajú, egykor oly cserfes lány elterült a földön. A hangok és szagok elzúgtak mellette, és a mosoly, ami addig az életét jelentette, most eltűnt.
A Bezerédi utcai 11-ben, a hármas társbérletben ebben a pillanatban megállt a kakukkos óra a falon. Csak egy pillanatra, mintha ő is lövést kapott volna a nyakán, ahogy egy fiatal lány, aki elhitte, hogy a világ mindig és mindenkor megváltoztatható. Az anya elszalasztotta ezt a némaságot. Az járt a fejében, hogy a jóisten biztosan nem olyan igazságtalan, hogy férje után, lányát is elveszi tőle. Tévedett.
Kép forrása: Pinterest
