Pokolian meleg ősz volt. A szeptember nem akarta elengedni a nyarat. Minden poros, fülledt és álmosító volt. Iskolába azért muszáj volt menni, mert senki nem volt tekintettel arra, jó-e ott ülni egy nyolc évesnek, akinek az orrában a lucerna illata emlékeztetett a nemrég elfutó szabadságra. A nyitott ablak sem segített a tanulásra koncentrálni, mert kinn az utcán madarak csiripeltek, emberek hangoskodtak és a déli harangszó is jelezte, jó lenne még egy kis szabadság.
Ildikó szeretett az iskolában lenni, mert minden, ami körülvette, biztonságot adott neki. A fehér falak, a tábla, a rogyadozó padok ismerősek voltak és valami ismeretlen tájakra csábították őt. A tanító néni szájában ízes volt a szó. Ahogy mesélt, azt senki még utánozni sem tudta.
Már elsőben eldöntötte, hogy nagy felfedező lesz, mert nem akarta elhinni, hogy a hatalmas Föld bolygón minden egyes területet megtalált és elnevezett már valaki. Biztosan tudta, érezte a szíve mélyén, hogy vannak helyek, amelyek rá várnak. Otthon nem várt rá semmi, nem találta a hangot az anyjával, az öccse is bosszantotta. Az apja meg folyton dolgozott. Tehát a jövőre vonatkozó terveinek csírája igen korán a kalandok földjébe került, és csak az öntözésre várt.
Margit néni lendületesen magyarázott, de ezen a napon a kislány figyelme elkalandozott. Valami ismeretlen rossz érzés kerítette hatalmába. Szorongás csűrte-csavarta a gyomrát. Olyan volt, mintha belül valaki csomót akarna kötni rajta. Hiába ragyogott kinn a nap, a felhők jelenlétükkel nem díszítették az eget, ő mégis valami rosszat sejtett. Tétován tekingetett jobbra-balra, látta, a többiek sem figyelnek. Marci kiflimorzsákat tologatott a padjában, Kriszti bóbiskolt és közben a szemét a táblára meresztette. Erősen koncentrált, hogy le ne bukjon a feje, de az őszi napsugár erősebbnek bizonyult.
Margit néni beleizzadt a magyarázatba. Látszott a terjengő izzadságfolt a zöldeskék ruhája hónalján. Néha megtörölte zsebkendővel a szája feletti bajuszkáját. Finom fekete szőrszálak keretezték keskeny ajkát, amelyről a szavakat máskor Ildikó itta volna, de ma nem. A gyomrát fojtogató érzés lassan elindult a torka felé. Órája nem lévén, nem tudta, hogy még húsz perc van a csengetésig és csak utána vágtathatnak haza ebédelni.
Ekkor a bágyadt csendet hangos szirénaszó törte meg. Kriszti felkapta a fejét, Marci abbahagyta a morzsák hadrendbe állítását. A tanító néni is elhallgatott. A krétát tartó keze egy pillanatra úgy maradt a levegőben. Az osztály felbolydult és egy emberként furakodott az ablakhoz. Nem látták, de hallották a szirénaszót, amely élesen hasította keresztül a falu főutcájának hallgatását.
– Tűz van valahol! – szólalt meg végre valaki. Természetesen Attila volt az, az osztály esze, bár ehhez nem kellett túl sok. Helyes is volt, nemcsak Ildi szerint, aki legtöbbször ránézni sem mert a bogárfekete szemű kölyökre.
– Igen – helyeselt Margit néni, miután megtörölte a homlokát. – De ti csak üljetek vissza a helyetekre, úgysem segíthettek semmiben.
Ildikó egy pillanatra lehunyta a szemét és elképzelte, hogy egy létra tetején áll és a hatalmas hőséggel nem törődve oltja a lángokban fürdő házat. A hős, mondaná utána mindenki. Lehet, hogy még Attila is felfigyelne rá, bár őt csak a foci érdekelte. Minden idejét a focipályán tölti. A kislány elmosolyodott. De jó is lenne! Végre valamiben elismerné az apja, mert eddig bármit is tett, láthatatlan maradt a számára.
Újabb tűzoltó szirénahang bolygatta meg a leülni készülők figyelmét. Mindenki érezte, hogy komoly lehet a helyzet, hiszen a faluban csak egyetlen tűzoltókocsi volt, néha az sem működött. Erre most zeng a környék. Margit néni is tisztában volt azzal, hogy ez az óra elúszott, nem erőltette tovább, csak annyit mondott, hogy ne feledkezzenek el a másolásról, mert nem sokára dolgozat lesz és min. 100 j-s meg ly-os szót kell megtanulniuk leírni még álmukban is.
Az osztály szélvész gyorsan pakolt össze. Egyesek a szokottnál hangosabban dobták fel a padra a székeket, ezért a tanító néni mérgesen rájuk pillantott, de nem mondott semmit. A tűz, a veszély mindent felülírt.
Ildikó megvárta, hogy Erika is befejezze a pakolgatást. Barátnője akkurátus mozdulattal szedte ki a padjából a dolgokat. Látszott rajta, hogy gondolatai messze járnak.
– Menjünk már! – szólt rá bosszúsan. – Szeretnék már otthon lenni.
– Minek sietsz? A lecke megvár – hangzott a válasz. Volt ebben sok igazság, de a lány gyomrában valami baljós érzés tanyát vert.
Utolsóként jöttek ki a kapun. A levegőben égett szag terjengett. Az utcájuk elején már látni lehetett a füstöt. Ildikó gyomra összeugrott. Arrafelé laktak, ahonnét a füst felszállt. Csak nem?
A lábai felgyorsultak. Nem szólt semmit, csak sietni kezdett. Már biztosan tudta. Sanyika nem bírt magával. Egész héten furán viselkedett. Egyszer említette is neki, hogy szeretné tudni, hogy minden elég-e, amit tűzre vetnek. Ő épp tanult, gyorsan elhessegette, de a kisfiú továbbra is körülötte sertepertélt. Öt éves volt, dundi és kíváncsi. Nem ért rá buta kérdésekre felelni. Különben is sokat bosszantotta az öccse, aki anyja kedvence volt. Soha meg nem szidta, tehetett bármit. Bezzeg ő! Még akkor is szigorúan nézett rá, amikor vigyázzban ült az asztalnál. Nem tudott a szemében jó lenni. Soha egy tekintettel sem jelezte, hogy tudja, hogy a kislánya rendes, szófogadó. Ha a tetteiben nem talált hibát, akkor a külsejét bírálta. A legenyhébb mondata, amivel nem akart ő bántani, de sikerült neki, az volt, hogy a lánya hatalmas orrot örökölt a nagyapjától, aki egy léhűtő volt világéletében.
Ismerte a nagyapját, nem tűnt annak. Kopott, vázas biciklijén időnként betoppant hozzájuk és gyümölcsöt hozott neki meg Sanyikának. Legtöbbször almát, de néha barackot is.
Az egyik tűzoltóautó épp az udvarukról tolatott ki. A nagykapu tárva-nyitva, apja merev arccal nézte a hatalmas fekete szalmakupacot, ami az oltás után maradt. Az összes szalma elégett, ami a disznók alá kellett volna következő aratásig. Szerencsére a házra nem terjedt át a tűz. Ildikó anyja az udvaron jajveszékelt, pedig már túl voltak a bajon. Vagy annak egy részén. Sanyika nem volt sehol.
Ildikó megijedt? Vajon hol lehet? Rá nem gondolt senki? Talán baja esett? Benn égett a lángokban? De gyorsan elhessegette ezt a rossz gondolatot.
Akkor apja nem a szalmát sajnálná. Amikor lassan szétszéledt a bámészkodó tömeg, aki végigmozizta a tüzet, és a két tűzoltó autó is elhúzott, Ildikó apja magához tért. Sejtette, hogy az óriási szalmakazal nem magától gyulladt ki. A lánya iskolában volt, a felesége természetesen főzött, mint mindig, tehát csak egy valaki lehetett a baj okozója.
A kisfiúnak nyomát sem látták azóta, mióta lángolni kezdett a fél udvar.
Váratlanul csend ereszkedett le. A nedves, fekete szalma szaga betöltötte a környéket. A kormos lé békésen csordogált ki a lejtős udvarról az utcára.
– Anya! Mi történt? – kiáltott a kislány messziről.
– Nem látod? Mi a fenének kérdezel ostobaságot? – förmedt rá a nő. – Inkább keresd meg az öcsédet!
Sanyika a disznóól tövében üldögélt egykedvűen. Amikor meglátta a nővérét, felragyogott az arca.
– Láttad? – kérdezte diadalmasan? – Nagy tűz volt!
– Nem láttam.
– Pedig szép volt! Úgy égett… – A mondatot már nem tudta befejezni, mert megjelent az apjuk.
– Gyere ide! – mondta a fiának.
A hangja olyan volt, amilyet hallani senki nem szeretett volna. Sanyika megremegett, már nem mosolygott. Apja ránézett, tekintete üres volt. Hátul a kezében nadrágszíjat tartott.
Sanyika tudta, hogy irtózatosan ki fog kapni. Pedig csak kíváncsi volt. Tudni akarta, könnyen lángra lobbannak-e a dolgok? Már pár napja próbálkozott, de csak kisebb tüzek keletkeztek. Azokra rálépett és el is tűntek. Egyszer még a macskát is elkapta a farkánál fogva, hogy megmutassa neki a lángokat, de az nagyon megijedt és alaposan végigkarmolta a karját.
Egy cseppet sem volt könnyű tüzet rakni, pedig sok kacat volt az udvaron, jó lett volna megszabadítani tőle a szüleit. Anyja vigyázó szemei elől a szalmakazal mögé bújt és ott próbálkozott. Végül sikerült. Hatalmas lángok lobbantak fel és pillanatok alatt égni kezdett a kazal. Felcsapott a füst és a lángok úgy ölelték körbe még az akácfát is, mint egy menedéket kereső árva állatka. A kisfiú nem ijedt meg. Eszébe sem jutott, hogy baj lehet belőle, csak tüzet nézte, a piros lángokat, ahogy elpusztítanak mindent hatalmas szájukkal.
Aztán meghallotta anyja kiáltását, látta apját rohanni a vékony slaggal. Az félelmetes volt. Akkor bújt el. A tűzoltóautó látványa sem tudta előcsalogatni, annyira reszketett.
– Gyere ide! – hallotta újra apja hangját. A lába nem engedelmeskedett. Pisilnie kellett a félelemtől.
– Ha idejössz és elmondod, mi történt, nem bántalak – hangzott az ígéret.
Sanyika egy pillanatig elhitte. Felállt és lépett egyet előre.
– Halljam! – rivallt rá az apja.
– Csak játszottam … – kezdte volna, de akkor apja megragadta a karját és a nadrágszíj már csattant is a fenekén. Záporoztak az ütések. Sanyika ordított.
– Apa, ne! – kiáltotta Ildikó. – Kérlek!
– Menj innen, mert te is kapsz egyet! – ordított rá.
Csak akkor maradt abba a verés, amikor az apja keze elfáradt. Odavolt a szalma, rengeteg pénz úszott, pontosabban égett el. A kisfiú zokogott. Ott térdelt még sokáig, és csak ennyit hajtogatott:
– De hát megígérted, de hát megígérted…
A nap bágyadtan fészkelődött az égen. Nem sejtette, hogy egy nyári délutánon a rosszért rossz járt, de az igazért megbocsájtás nem.
fotó: Pinterest
