Beülök a kocsimba és hazavezetek. Nem telefonálok közben, nem hívogatom a férjem, megpróbálok türelmes lenni, bár a jobb lábam folyamatosan remeg vezetés közben. Nézem a sötét utcákat, a rohanó embereket és arra gondolok, milyen jó nekik. Nem sejtik, hogy egyszerű életük, szürke pillanataik teszik ki a boldogságukat. Mindig valami nagy dolgot várunk, valami csillaghullást, amely majd felnyitja a szemünk és ráébredünk, hogy a boldogság épp bekopogtatott hozzánk, ehelyett azonban a boldogság csak meglapul a küszöbön, és onnan integet, de mi átlépünk rajta.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Otthon nagy viháncolás vár, mert Lilla, a bébicsősz elhozta a gyerekeket az iskolából, és éppen palacsintát sütnek. Kedvelem a lányt, mert igényes, vicces és nem túl szép. A gyerekek alig vesznek észre, csak a kisebbiknek csillan fel a szeme.
– Anyuci, ezt nézd! – mondja és feldobja a félig kész palacsintát. Az megpördül és gyűrötten zuhan vissza a serpenyőbe.
– Ügyes vagy! – mondom nem sok átéléssel.
– Te is kérsz? – kérdi. – Lesz lekváros és kakaós!
– Mindenképp – mosolyodom el, mire Lilla felhúzza a szemöldökét, hisz eddig sose akartam belemenni a játékba, ha főztek. Most se tudom, mit beszélek, csak monoton választ adok.
A férjem nem telefonál, pedig már fél órája eljöttem, legalább annyit mondhatna, hogy minden rendben. De az is lehet, hogy direkt csinálja, hogy még véletlenül se legyen nyoma a beszélgetésünknek. Muszáj türelmesnek lennem…
Bemegyek a szobámba és lerogyok az ágy szélére. A mai napon egy gyilkos felesége lettem, aki ellen, ha tehetném, se tanúskodnék. Történjék bármi, senki meg nem tudhatja, hogy az a fickó az irodában járt. Remélem, Martin sem tud róla. Biztosan nem, mert őt is meg akarta kerülni, tuti, hogy nem avatta be a zsarolós játékba. Ülök és bámulok a semmibe. Aztán meghallom a kocsi kerekei alatt ropogó kavicsok hangját. Összerezzenek. Vajon mennyi idő múlt el azóta, hogy hazaértem? Egy óra, másfél, nem izgat. Felpattanok és lerohanok a garázsba. Nem akarom, hogy Lilla vagy akárki meghalljon egy szót is.
A kocsi ajtaja lassan nyílik, mintha nem akarna kiszállni a vezetője. Megállok mellette és megpróbálok nem felrobbanni.
– Baj van? – kérdem idegesen. Ennél ostobább kérdés még nem hagyta el a szám. Persze, hogy baj van, hisz a gyilkosság nem egy apró malőr az életünkben, hanem az egész további sorsunkat meghatározó cselekmény.
– Ahogy vesszük… – mondja a férfi, aki tíz éve életem része.
– Ezt hogy érted?
– A jó vagy rossz hírt mondjam először?
– A jót természetesen.
– Az a nyomorult nem halt meg. Elájult, de magához tért, amikor megpróbáltam betuszkolni a csomagtartóba.
– Szentséges szűzanyám! – kiáltok fel. – Ha ez a jó, akkor mi a rossz? – gondolom, de nem mondom ki.
– Ennek akár örülhetnénk is, mert nem lettem gyilkos. Viszont megfenyegetett, hogy feljelent és elmond mindent a rendőrségen.
– Mondjon, úgyse tudja bizonyítani.
– Én is így gondolom. A telefont eldobtad?
És ekkor, ebben a pillanatban megnyílik alattam a föld. Nem, a telefont egyenesen hazahoztam, a táskámban van a szobámban.
– Nem, egyszerűen csak hazajöttem és kiment a fejemből.
A férjem szeme kigúvad, elvörösödik és attól tartok, hogy menten agyvérzést kap.
– Micsoda? És ha most keresi? Ha beméreti? Hogy lehettél ilyen ostoba? Ez egy magánkopó, minden hájjal megkent, nem hiszem, hogy annyiban hagyja a dolgot.
Legszívesebben elbőgném magam. Annyira magabiztos és öntelt voltam, hogy eszembe sem jutott, hogy én is hibázhatok. Csak a gyilkosság járt az eszemben. Aztán hirtelen megvilágosodok. Elnevetem magam.
– Menjünk fel, szedjük szét a készüléket és nem lesz ember, aki ránk verheti, hogy nálunk van. Hiszen ez csak egy telefon…
Mindketten nevetni kezdünk. A férjem átkarol és magához szorít.
– Hogy az ördögben nem jöttem rá eddig, hogy te ennyire különleges vagy? – súgja a fülembe. – Félelmetes az eszed és a bátorságod!
– Ebben biztos lehetsz – jegyzem meg, és újra visszatér belém az élet.
Felsétálunk. A gyerekek még mindig lenn szórakoznak a palacsintasütéssel. A táskám alján ott lapul a készülék. Kipattintom belőlem a SIM-et, és az egy kisollóval feldarabolom. A készüléket pedig a polcon heverő levélnehezékkel szétverem. A férjem csak néz, aztán közelebb lép, végigsimítja a hátam, és a blúzom alá nyúl. Szeretkezni kezdünk. Az egész aktus rövid és szenvedélyes. Benne van az elmúlt évek összes vágya és a mai nap valamennyi félelme. Majdnem elfeledteti velem, hogy a házasságunk mennyire összetett és mennyi hazugságra épül… De a kijózanodás nem maradhat el. Ha okos nő vagyok, ahogy a férjem is mondja, nem felejtek. És ha nem felejtek, akkor tisztában vagyok azzal is, hogy meg kell beszélnünk a jövőt, mert nem tudjuk, lehet-e folytatni így tovább.
– Szeretlek – súgja a fülembe a férjem. Nem válaszolok. Mit mondhatnék erre? Talán igen. Talán további szövetségesre van szüksége…
– Gondolkoztál azon, hogyan folytassuk? – teszem fel a kijózanító kérdést, miközben mindketten rendbe szedjük magunkat.
– Igen. – Ingét betűri, haját lesimítja. – Szükségem van rád, de neked is rám. Teljesítem a feltételeid, de nem hagyhatsz el. Annyit kérek, hogy ne zárd el magad tőlem.
Az állam leesik a pofátlanság hallatán. Szóval a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon? Ez csak álom, drága barátom… Én nem az a nő vagyok, akit te sok más mellett használhatsz, mint a konyharuhát, és ha rám unsz, keresel egy jobbat.
– Te viccelsz! – válaszolom gúnyosan. – Semmit nem értettél abból, amit mondtam? Ha ezt gondolod rólam, akkor ostobább vagy, mint hittem.
Hirtelen csend lesz. Vészjósló csend.
fotó: Pinterest
