A törökországi földrengés beszámolóit nézve, felmerülhet bennünk, hogy elképesztően szerencsések vagyunk, hogy nem kerültünk hasonló helyzetbe. Tudom, sokan szenvednek, éheznek hazánkban is, sokakat bántalmaznak, de ilyen kollektív tragédiának nem vagyunk részesei. Húszezer fölött van az elhunytak száma, ami a romok eltakarítása után biztosan nőni fog. Felfoghatatlan, hogy vannak kint emberek, akik testi-lelki épségüket veszélyeztetve kutyáikkal mentik a romok alá szorultakat. Ot lenni, megélni azt a poklot, nem mindennapi erőt kíván. Az önkénteseken és a hivatásos mentőkön túl, fantasztikus megélni, hogy a kutyák milyen fáradhatatlan módon teszik a dolgukat.
A kutya az ember legjobb barátja, és nincs olyan helyzet, amikor ez ne bizonyosodna be. A kutya mindig szereti az embert. Akkor is, ha az elhagyja, elhanyagolja, vagy nem gondoskodik róla rendesen. Van valami a kutyákban, amit egy ember nem tud felfogni. Hiába beszélünk oly sokat a feltétlen szeretetről és az elfogadásról, vajmi keveset gyakoroljuk. Talán csak gyerekeink esetében, de ott is csak addig, míg nem várható el tőlük teljesítmény. Ha már igen, akkor azt akarjuk, hogy mindenben a legjobbak legyenek, hogy kitűnjenek, hogy szerepeljenek, vagy legalább legyen szépek. A kutya esetében ez közel sincs így. A kutya mindig szeret, mindig szolgál, és ha veszélyt érez, megpróbál segíteni. Nemcsak az emberen, hanem más, nála gyengébb élőlényeken is.
Jelen esetben ment. Az ember lehet bármilyen tökéletes, bármennyire felszerelt technikailag ebben a modern században, mégis a régi barátját hívja segítségül. Ebben az a fantasztikus, hogy a kutya nem vár el jutalmat, neki nem fontos a pénz, a kitüntetés, hanem teszi a dolgát önzetlenül, csak azért, mert arra képezték ki.
Nem cirkuszol, nem nyafog, nem kezd panaszkodni a családjára, pedig valószínűleg rég elveszítette, hanem ellátja a feladatát, és ezt maximális odaadással teszi.
Amikor tehát a kóbor kutyákra gondolunk, azokra, akiket kidobálnak az autókból, akiket kiraknak az erdőben, gondoljunk az emberre, aki miatt ez történik. Gondoljunk arra, hogy egy kutya nem magától lesz vad, agresszív vagy támadó. Ez ritka esetben fordul elő, az viszont sokkal gyakrabban, hogy a gazdának nevezett valaki veszi rá a rosszra. Ő bánja, üti-vágja, kínozza, és neveli át olyanná, amellyé később válik. A legtöbb kutya mégse lesz emberevő, de az ember mégis a kárára van. Szereti, ha úgy van kedve. Morog, ha a buszon látja, ha egy étteremben ül a gazdája mellett, fegyelmezettebben, mint sok kisgyerek, de ha szüksége van rá, akkor a kutya fontos szereplője lesz életének. Akkor, ha baj van. Mi emberek, mindig akkor akarunk valakit, ha szükségünk van rá. Akkor, ha hasznunk származik belőle. Hányszor, de hányszor tanulhatnák négylábú barátainktól, akik megelégednek azzal, hogy megsimogatjuk a fejüket, vagy szaladgálunk velük egy jót. Milyen nagyszerű lenne, ha az emberi kapcsolatok is arról szólnának, hogy nem várnánk el semmit, főleg nem olyasmit, amit a másik nem tud teljesíteni, és nem hánynánk ezt a szemére!
Jó lenne, ha egyre kevesebb kutya kerülne az utcára, ha felelősségteljesebben bánnánk az élőlényekkel, akik tőlünk függenek, akik ránk bízták az életüket. Ezért kell megtanítani gyerekeinknek, hogy az állat nem játékszer. Nem plüss, amit simogathatnak, amíg kedvük tartja.
Ha nézzük a híradásokat, nem gondolhatunk másra, mint arra, hogy milyen csodálatos teremtmények a kutyák. Életeket mentenek és ennél fontosabb nincs ebben a világban. Legyünk nekik hálásak, és azoknak, akik lehetővé teszik, hogy ilyen munkában szakavatottan részt vehessenek!
Kép forrása: Pinterest
