Sokszor az élethez sem találunk szavakat, nemhogy a gyászhoz, a fájdalomhoz. Magyarázzuk a létet, tanuljuk, próbáljuk csodálni vagy egyszerűen közönyösek vagyunk vele szemben. Sokan gondolják azt, hogy nem kérték, hogy világra jöhessenek, mégis itt vannak. De bizony kértük, akartuk, terveztük, csak onnan ahonnét jövünk megkaptuk annak ajándékát is, hogy ezt elfeledjük. Így nem hozunk régi sérelmeket, fájdalmakat vagy legalábbis nem tudunk róla.
Nem tudjuk pontosan, hogy jó-e az élet, amit élünk, gyakran vannak kétségeink önmagunkkal szemben, és nem értjük, hogy a cselekedeteink végül is hasznosak vagy károsak olykor. Minden nap válaszokat keresünk, és találunk is olykor kielégítőeket, mert jönnek, akik segíteni tudnak, akik motiválnak bennünket. Így tanulunk meg küzdeni, elfogadni, haladni, fejlődni. Ha megtanulunk.
De a halál az más. Az elől bezárkózunk, és nem nagyon akarunk kérdéseket feltenni. Természetesen egyvalami mindenkit foglalkoztat. Az, hogy tényleg ennyi volt-e, amit itt töltünk a Föld nevű bolygón, vagy még adatik nekünk más? Erre amióta a világ a világ, kutatjuk a választ, de csak félválaszok vannak, mert hihetetlen, hogy senki nem jött még vissza megnyugtatni bennünket. Az odaát, odaát marad, habár egyes vallások, kultúrkörök sokat segítenek abban, hogy elfogadjuk a nemlétünk kérdését. A legszörnyűbb kérdések egyike, ami foglalkoztat bennünket az, hogy mi van utánunk? Hogy lehet, hogy mi egyszer nem leszünk? Mit jelent nem lenni? Sok-sok halálesettel találkozunk életünk folyamán, amelyek kisebb-nagyobb mértékben megviselnek bennünket. Legtöbbször önön halálunkat gyászoljuk meg előre, de nagyon sokszor felfoghatatlan számunkra az a döntése az égnek, az Univerzumnak, Istennek, nevezzük akárhogyan, hogy valakit kivesz mellőlünk.
A halál ma nagyobb tabu, mint valaha. Nem lehet emlegetni, nem lehet beszélni róla. Ha valaki meghal a közelünkben, nem tudunk mit kezdeni a tudattal, hogy nem él. A hozzátartozóknak elrebegjük a részvétem szót, de az annyira üres és semmitmondó, hogy olykor kár kimondani.
Részvétem…Azt jelenti, részt veszek a fájdalmadban, átérzem azt, hogy neked mit jelent. Ez persze lehetetlen. Akinek zavartan kinyögjük, az sem tud ezzel mit kezdeni. Nincs ma a halálnak, a gyásznak kultúrája a nyugati civilizációban. Aki fogadja szavainkat, nem mondhatja nekünk, hogy álságos az, amit mondunk. Elrebegi a köszönömöt, közben pedig a fájdalomtól szűkölve legszívesebben azt kiáltaná, hogy nem tudsz te semmit és nem is érzel. Ez lenne az igazság, de ezt nem tudnánk elviselni. Felvesszük igen rövid időre a feketét, de ma már a gyász időszakát sem tartjuk be, mert fura lesz az, aki képes egy évig, a négy évszak leteltéig feketében járni. Nem adunk magunknak időt a fájdalomra, mert a mai világ mindenben azt sugallja, hogy mennie kell az életnek tovább, mindenki pótolható. És valóban.
A házunk másé lesz, a munkahelyünket azonnal betöltik, a ruháinkat elajándékozzák, a kedvenc tárgyainkat talán őrzik egy ideig a szeretteink, de utána eladják, kidobják. Annak megértése, hogy voltunk, de már nem vagyunk, egyszerűen lehetetlen.
Keseregtünk, panaszkodtunk, nevettünk, öleltünk, segítettünk, ármánykodtunk és hirtelen mindennek vége lesz. Az emberi agy ezt nem képes értelmezni. Pontosan tudjuk, hogy az emberi lét véges, de a miénk nem az. Ezért nem igyekszünk jobbaknak lenni, nem gyűjtögetni tárgyakat, adakozni, szeretetet adni, elfogadni, mert azt hisszük, hogy mi soha nem halunk meg. Persze, tudjuk, hogy igen, de mégsem…
A halálnak ténye tudatosul bennünk, de töröljük is azonnal. Mert titkon azt reméljük, mi lehetünk a kivételek. Mennyivel könnyebb lenne jónak lenni, ha megértenénk, hogy a földi létben csak az van, amit adunk és kapunk? De ezek nem tárgyak. Élmények, érzések, tanulások. Ha ezzel a tudattal élnénk, talán nem kellene ennyit gyűjtögetni, üres dolgokra vágyakozni, hamis érzések miatt szenvedni.
A Halál mindegyikünket meg fog keresni. Ha menekülünk, akkor is, ha elfogadjuk, akkor is. Nem alkudozik, nem halasztgat. Csak népmesében lehet kérni azt a bizonyos holnapot.
Ha ezt elfogadnánk, könnyebb lenne szebben élni, önzetlenebbül adni és szeretni. Ha…
Kép forrása: Pinterest
