Készen lett a piskóta. Emlékszem az elsőre, vagy inkább az első tízre, mert mind lapos volt, félidőben összeesett. Nevettél rajta, és azt mondtad kedvesen, a századik jó lesz. Én nem a századiknál akartam elégedett lenni, hanem a tizenegyediknél, ha már tíz pocsékra sikeredett.
Mindent azonnal akartam, ahogy az összes kamasz, és talán az összes ember a világon. A türelmet nem nekem találták ki, a sikertelenséget meg pláne. Te azonban hallgattál, nem oktattál ki a tanulásról, meg hogy a gyakorlás visz előre. Nem bántam, mert ki nem állom, ha valaki papolni kezd. Túl sokan vannak már a világban, akik tudják a tutit, akiknek minden helyzetre van egy aranymondásuk, miközben az életük romokban.
Egy ideig felhagytam a piskóta készítéssel, jöhetett a linzer, a fánk meg a lángos. Amikor Öcsi szólt, hogy ha még egy sajtos lángost lát szombat reggel az asztalon, hányni fog. Legszívesebben felképeltem volna, de nem lehet, magasabb, mint én és erősebb is. Megértettem, hogy nagyra törő terveim miatt nem hizlalhatom fel a családot. Apa csendben megjegyezte, hogy lassan vágósúlyba kerül, amin annyira nevettünk, hogy még Csoki kutya is megugatott minket.
Cukrász akartam lenni és akarok most is. Nem egy kisvárosi somlóigyáros, hanem világhíres. A környéken összesen nem vettek annyi lisztet és cukrot, amennyit mi egy hónapban. Te sokáig reménykedtél, hogy talán könyvelő leszek, ahogy te, vagy informatikus, mint apa, de a ti világotok számomra sosem volt vonzó. A számok közt még alsóban el-elbukdácsoltam, de később legnagyobb bánatotokra, többször elhasaltam. Folyton korrepetálásra jártam, és csak az segített túl egy-egy féléven, hogy látták rajtam a tanárok, szorgalmas vagyok. Később az is eszembe jutott, hogy az agyam direkt játszotta az értetlent, nehogy véletlenül letérhessek arról az útról, amit megírtak nekem.
A világhíres cukrász azonban sokáig lappangott bennem. Egy véletlen folytán tört felszínre, amikor Öcsi tönkretette a tortád. Negyvenkettő voltál, és rendeltünk neked egy Esterházyt, erre a tökkelütött öcsém megbotlott, és fél kézzel lesodorta az asztalról. Ha filmeken láttuk volna a jelenetet, biztosan hangosan röhögünk, de így csak rémülten bámultuk a konyhakövön szétcsúszó maradványokat. Persze, a felül lévő részeket még meg lehetett menteni, de azt mégse halmozhattuk fel egy tányérra, jól lesz úgy címszóval.
Akkor jutott eszembe, hogy biztos van itthon pár dolog és én azokból szélvész gyorsan készíthetek valami életmentőt. Ez lett az én első, sütés nélküli keksztortám.
Anya meghatódott, lefotózta és azt mondta, érdemes lenne máskor is meglepnem őt, mert az biztos, hogy van érzékem az arányokhoz és a számokhoz is. Csak hízelgett. Tizenhat voltam, tizedikes, és pontosan tudtam, hogy mindenki hazudik körülöttem. Nem örököltem én sem apa, sem anya eszét. Nem áltattam magam, pedig könnyű lett volna becsapni, vagy a segítségüket kérni. Viszont a tortás ügy elindított az úton.
Anya!
Minden egyes próbálkozásomat lefotóztam, és ha nem voltál otthon, elküldtem neked. És te mindig mondtál valami kedveset. Nem azt, hogy csodálatos a roggyant rétesem, vagy épp a keményre száradt pitetésztám, de valamivel minden egyes kudarcnál átsegítettél a túlpartra. Már magam sem tudom, hány képet őrzött a telefonod, amikor kiderült, beteg vagy. Mindenki hallgatott róla a családban, még Öcsi is előbb tudta meg, mint én, bár arról győzködött, hogy egy véletlenül kihallgatott telefonbeszélgetés vezette nyomra. Túl sokáig tudtad palástolni, és én együtt örültem veled, hogy végre elkezdtél kezelésre járni. Hogy az arcod beesettebb lett, nem zavart, mert semmi másban nem változtál. Apa viszont igen. Attól féltem, el fogtok válni, mert sokat vitatkoztatok, és úgy láttam, nem szeretitek már egymást. Ha tudtam volna, hogy a viták egészen másról szóltak… Ha megsejtem, nem utazom el a táborba. Annyi befejezetlen HA maradt utánad, hogyha egymásra rakhatnám, az égig érne. Odáig, ahol most vagy.
Két éve… Azóta befejeztem a sulit, most valóban cukrásznak tanulok, nem vesztegetem tovább az időm… Könnyen fogy, mint a liszt, amelyből sosincs elég itthon. Rossz hasonlat, tudom. Minden sütimet lefotózom azóta is, és elküldöm neked a telefonodra. Hallom, hogy pittyen a komód bal fiókjában, és biztosan valaki megnézi, mert nincs megnyitatlan üzeneted. Ahogy a telód sem merül le soha…
Jó lenne tudni, hogy látsz engem. Még jobb lenne, ha hallanám a hangod. De nem lehet. Én azért nem adom fel. Kész a zserbó, idenézz, megy a kép!
Fotó: Pinterest
