Anya, te idegen

Akkor volt gyerek, amikor még nem volt divat külföldön dolgozni. Vagyis, akkor, amikor még senki sem hagyta hátra a nagyszülőkre az óvodás gyermekét azért, hogy egy közeli országban biztos egzisztenciát teremtsen. 

Noémi szülei éjt nappallá téve dolgoztak a külföldi gyárban. Egy-egy szabadnapjukon pedig finomabbnál finomabb, és menőbbnél menőbb cuccokat vásároltak, hogy aztán kéthavonta, amikor hazamentek egy hétvégére, elárasszák Noémit jelenlétükkel és ajándékaikkal.

 
 

“Mi újság az óvodában?” – kérdezték ilyenkor, mintha egy négyéves képes lenne átfogó beszámolót nyújtani egy-két hónap történéséről. A kislány ilyenkor a mondókázás és ugrókötelezés helyett – amiben egyébként jeleskedett – jobbára csak hisztizett és csapkodott. Csillámos cipőjével dühösen dobbantott, amikor látta, hogy újra csapódik a kapu, és ők már megint eltűnnek.

Mire iskolás lett, egészen felőrlődött a kettősségben: ő volt az irigyelt lány, akinek mindene – emeletes tolltartója és hímzett farmerkabátja is – megvolt, ő azonban minden cuccot boldogan odaadott volna a szülei figyelméért, vagy egy őszinte kis barátnőért. 

A nyolcadikos ballagására megkapta a legnagyobb ajándékot: a szülei hazatértek, és a közeli kisvárosban vett lakásba költöztek. Noémi fullos, kamaszlányos szobájából minden reggel elsétálhatott a gimibe, és hétvégente autóval szaladtak át a mamához a faluba. 

Tudta, hogy boldognak kellene lennie, de ez valahogy mégsem sikerült. Pontosan értette, mi zajlik körülötte. A nagymama hirtelen egészségromlása, magánya, csalódottsága szinte a szívéig ért. A szülei is idegenként keringtek a lakásban – alig találtak közös témát. 

A tanév végén meghozta felnőttkora első komoly döntését. Hazaköltözött a mamájához.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here