Esküszöm, próbálok mindig pozitív maradni és az élet napos oldalát nézni. De egy bizonyos idő után lemerül az elem. Főleg úgy, hogy mázsás súlyt cipelek.
Persze, persze, mindenkinek megvan a maga kis puttonya, amit aztán cipelhet a munkahelyére, haza, és a ”legjobb”, ha viszi magával a nyaralásra is. Nekem egy alkoholista apa jutott, aki ráadásul többszörösen rákos is – erre fittyet hányva természetesen előszeretettel rombolja magát. Mégis mosolyogva kell minden nap bemennem a munkahelyemre – aztán türtőztethetem magam, mikor a kolléganőim azon rinyálnak , hogy ”jaaaaj, megjött!”.
Egyedül él, jó messze, egy kétszobás lakásban – a második emeleten, ahová alig bír feljárni. Főleg részegen. A kocsma sajnos közel van, bár ha többtíz kilométerre lenne, valószínűleg erőt venne magán, és eljutna valahogyan odáig. Emellé természetesen még rettentően szükséges napi két doboz szivarkát is elszívni (a dohány még egészségtelenebb változata), és ha elfogyott a nyugdíj, hát persze, hogy azonnal utalok.
Amíg mást ha anyagilag nem is, de lelkileg támogatnak a szülei, addig kis túlzással én lehetek apám anyja. Soha nem hívott, hogy vagyok, hányig maradok egy buliban, hogyan vergődök haza. Az apósom konkrétan jobban aggódik miattam. Ha én hívom fel, hogy mégis hogy érzi magát, legyintve közli, hogy már két napja 39 fokos lázzal fekszik otthon – aztán mehet a rohangálás, kórház, idegbaj és veszekedés.
A két testvéremmel megbeszéltük, hogy álljuk az idősek otthona költségeit. Csak hát ahhoz ugye be kéne menni, a szobatársból és az alkoholtilalomból meg nem kér. Hogy addig én éveket öregszem az idegtől? Ó, az nem számít, hisz mindent csak túlreagálok.
A legkegyetlenebb az egészben az, hogy még él az anyja, és majd belebolondul a tehetetlenségbe és szomorúságba. Szó szerint. Van, hogy napi 5-6-szor hívogat, mikor beszéltem apámmal, mit tegyek érte, majd jön a lebaszás, és hogy az egészről anyám tehet. Hál ’istennek, hogy rég elváltak. Valamelyik nap azzal hívott fel, hogy tud egy jó ügyvédet, akinek a segítségével beperelhetem a testvéreimet, mert nem egészítik ki apám nyugdíját. Miután ezt érthető módon visszautasítottam, közölte, hogy márpedig ő perelni fog – sírva, üvöltve elküldtem melegebb éghajlatra.
A könnyeken keresztül láttam, hogy a kezeim erősen remegnek, szédültem, és ő közben csak hívott és hívott. Letiltottam. Minden szabadnapom azzal telik, hogyan tudok segíteni az apámnak. Meg azzal, hogyan ostoroz a nagymamám engem, a testvéreimet és anyámat – mert apám persze nem hibás…
És hát így nehéz felhőtlenül boldognak lenni, na. Főleg, hogy mindent a szívemre veszek. És igen, tudom, hogy még rengetegen járnak hozzám hasonló cipőben. Viszont elképzelni sem tudom, milyen lehet az, amikor a szüleim támogatnak valamiben. Akár anyagilag, akár lelkileg. Nem tudom, milyen érzés lehet nem megőrülni minden nap az idegtől és a tehetetlenségtől. Pedig ilyen is van, rendes családok, ahol a szeretet a kötelék, és a családtagok ténylegesen ismerik is egymást.
Dühös vagyok, mert nem tettem semmi rosszat, mégis ezt dobta a gép. Dühös vagyok, mert küzdök, dolgozok, próbálom tartani a baráti kapcsolataimat, mégis van egy hatalmas, mély iszonyat, ami nem engedi, hogy jól érezzem magamat a bőrömben. És főleg azért vagyok mérges, mert mindezzel egyedül kell szembenéznem, a testvéreim homokba dugják a fejüket. És mert valahogy nem érzem magam olyan erősnek, mint az átlag. De az is lehet, hogy már csak a sok rossz gyengített le. Na meg az, hogy sosem dicsértek meg semmiért, a barátaim pedig nem értik, miért elégedetenkedek.
Úgyhogy tedd össze a két kezed, ha van egy egészséges, normális, szerető családod, akik nem hátráltatnak! Sokan nem mondhatjuk el ugyanezt.
fotó: Pinterest
