Amikor megtudtam, hogy apa leszek, nem érdekelt. Fiatal és laza voltam, nem is értettem a szót, mert a tény, hogy valaki gyereket csinál, nem változtatja apává. Én nem csináltam gyereket. Az ember ebédet csinál meg cigánykereket, de a gyerek nem gyártósoron készül. Mégis ott volt, legalábbis azt állította gúnyos arccal Kriszta. Nem volt különösebben megijedve. Pedig későn vette észre, elvetetni nem tudta. Szülei se hagyták volna, bár szigorúan vallásos anyja kis híján szívinfarktust kapott, amikor megtudta. Apja legyintett, nem érdekelte. Tulajdonképpen engem se, hiszen húsz voltam, ahogy Kriszta is, és csak fél évig bírtuk együtt. Fel se merült bennem, hogy a gyerek nem az enyém. Ismertem őt, tudott undok és szeszélyes lenni, de nem volt hazug. Felelőtlen volt, ahogy én is. Most magyarázkodjak? Ki a fene nem követi el azt a hibát, hogy óvszer nélkül szexel? Millióan, aztán szépen szaporodik az emberiség, vagy épp működőképes lesz egy gyengécske abortuszklinika. Ez utóbbit apa vágta a fejemhez.
Az egyetem második évében jártam, amikor kiderült. bNem szerettem, bejárni se volt kedvem, de muszáj volt. Úgy gondoltam, lehetnék asztalos, mert szeretek a fával törődni, de anyám elsápadt, amikor megemlítettem. Közölte, hogy a mi családunkban mindenki ügyvéd, orvos vagy tanár. Szóval felejtsem el. Hobbinak csak-csak, de annak is szánalmas. Ráhagytam, mert magam sem voltam tisztában azzal, mit is akarok valójában. Egyet tudtam: gyereket nem. Még nem. Krisztától meg semmiképp, mert hiába voltam tapasztalatlan, az világos volt előttem, hogy belőle nem lesz anyatigris.
Amikor megszületett a lányunk, idegenként bámultam rá. Rég külön voltunk. Mi közöm nekem ehhez a vörös porontyhoz, gondoltam idegesen. Hogy lehet, hogy egy jó kamatyolásból új élet születik? Félreértés ne essék, nem vagyok hülye, csak nehéz volt elfogadni a tényt.
Kriszta már a kórházban kijelentette, hogy két hét múlva edzeni fog újra, szoptatni nem akar, nem bolond. Hallgattam és nem értettem. Addigra már idegenebb lett számomra, mint a lányom, akit nem is ismertem. Megkérdezte, milyen név tetszene nekem, de nem tudtam válaszolni. Egyetlen épkézláb ötletem se volt, így Villőnek anyakönyvezték. Azt se tudtam, hogy létezik olyan név, erre ott feküdt az ágyban egy fülsértően bőgő baba, aki ezt kapta. Fel nem foghattam, hogy én vagyok az apja, Kriszta meg az anyja. Átfutott a fejemen, hogy szerencsétlen, micsoda hátránnyal indul az életben: elvégre a szülei éretlenek. Párszor meglátogattam a lányom, vittem neki egy tonna ruhát és egyebeket, meg utaltunk egy rakás pénzt nekik, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt.
Érdekes módon, attól a naptól kezdve nem aludtam át az éjszakákat. Felébredtem hol éjfélkor, hol kettőkor és zakatolt a szívem, kavarogtak a gondolataim. Vajon minden rendben van a babával? Lélegzik rendesen? Jól eszik? Mindig hívtam Krisztát, aki hangosan nevetett aggodalmaimon, majd amikor Villő kéthónapos lett, megjelent az ajtóm, értsd a kis lakásom bejárata előtt, ami huszonkettő négyzetméteres garzon, de legalább egyedül laktam benne. Addig.
Annyit mondott, érzi, hogy én jobb apa lennék, mint ő anya, és pontosan annyi jogom van a lányunkhoz, amennyi neki. Szóval, örüljek, mert otthagyja nekem. Tápszerrel én is tudom etetni, rá sok izgalmas dolog vár még. Fogjam fel úgy, hogy ez egy apakaland.
Néztem rá értetlenül, és tényleg azt hittem, viccel. Majdnem be is dőltem, amikor a kezembe nyomta babahordozót éber tekintetű gyerekünkkel. A szabad karomra akasztotta a táskát, amiben benne volt minden, ami szerinte kellhet. Nem tette hozzá, hogy évekre. Azzal megfordult, és el is tűnt. Lenéztem a gyerekre, aztán az ajtó mellé, mert ott még sorakozott pár táska, és úgy éreztem, az egész filmre kívánkozik. Még nem töltöttem be a huszonegyet, Amerikában kiskorú lennék, erre kapok egy csomagot, amit nem lehet nem kibontani, főleg, ha ordít és büdös. Próbáltam felhívni, hogy magyarázatot kérjek, de nem vette fel. Ellenben írt: Nyugi, érkezik hamarosan az ágy és a babakocsi is, csinálj neki helyet.
Álltam bambán. Jobb híján felhívtam anyámat, bár ne tettem volna. Kioktatott, és hosszan ecsetelte, hogy mik a következményei annak, ha valaki idióta. Tíz perc után eltartottam fülemtől a telefont, mert Villő sírni kezdett. Volt mellette egy cumisüveg, benne az előkészített tápszer, így felvettem, és valahogy a karomba fektetve megetettem. Könnyes szeme láttán, amely lassan megpihent az arcomon, megéreztem valamit a élet fontosságából. Nem akarok erről hosszan dumálni, mert sokkal bölcsebb nem lettem az évek során, mégis megtanultam, hogy semmi se olyan fontos, mint annak az élete, aki tőlünk függ.
Villő velem maradt. Maholnap iskolás. Tudja, hogy van édesanyja, és azt is tudja, hogy én szeretem a legjobban a világon. Befejeztem az egyetemet, bár majd beledöglöttem, mégis megcsináltam. Mihelyt ovis lett, könnyebb lett minden vele. Most én vagyok az az apa, aki nem nős, fiatal és már van gyereke. Anyák napján ott ülök a többi anyuka között, akik kedvelnek, és nem ritka esetben fel akarnak szedni. Hogy mitől szexis egy gondoskodó apuka, nem tudom. Egy biztos, még harminc se vagyok, de tudom, mi a magyarok istene. Éjszakáztam eleget, pelenkáztam is, túlestem a lányommal egy rakás betegségen. Két balesetünk is volt, de mindkettőt szerencsésen megúsztuk. Egyszer leesett a kismotorjáról és felhasadt az álla, másodszor pedig elvágta a tenyerét, amikor egy pohár után kapott, aminek törött volt a széle.
Kriszta időnként rám ír, megkérdi, rendben vagyunk-e, adjon-e pénzt valamire. Nem utasítom vissza, miért tenném? A gyerek drága mulatság, és ha már nem akar az anyja lenni, legyen csak a tejelő tehén. Ez csúnya volt, tudom, de már csak ritkán kap el az indulat, ha rá gondolok. Villő vékony, barna nagylány, még anyámmal is kedves, aki cseppet sem az vele. Apámat levette a lábáról, és jobban szereti, mint bárkit a családból.
Apakaland. Igen. Úgy is lehet mondani. Hogy az apaságon túl mi van velem, arról nincs is mit mondani. Nem tudok és nem ismerek ismerkedni. Félek, hogy belefutok egy másik Krisztába, vagy egy igazi mostohába, aki majd a hátam mögött fogja gyötörni a gyerekem, közben a szemembe mosolyog. Félek, hogy elveszett belőlem a bizalom, kicsit bele is öregedtem az apaszerepbe, ami vicces, mert osztálytársaim közül még alig alapított valaki családot, bár azt én sem.
Ez hazugság. A lányom és én vagyunk a család. Nem fél, nem hiányos, mi alkotjuk a világ legjobb családját, és nem merek beengedni senkit se, nehogy szétrombolja a mi nehezen létrehozott valóságunkat. Hogy voltak-e futó kalandjaim? Persze. Hogyne lettek volna, férfiból vagyok, méghozzá óvatosból, aki sose kavar már óvszer nélkül. Nem érdekel, mit mond a lány, tőlem tonnaszámra kapkodhatja a gyógyszert. Talán majd eljön annak is az ideje, hogy levetkőzzem a folytonos gyanakvást. A napokban láttam a városban Krisztát, nem volt egyedül. Egy öreg fószerral kávézott, aki gusztustalanul mustrálta. Ránéztem, és elégedetten állapítottam meg, hogy Villő nem hasonlít rá. Rám se, de nem zavar. Tulajdonképpen pár pillanatig hálás is voltam neki, hogy ennyire szívtelen és lelketlen, mert ha nem lett volna, én sose változom meg. Nem jöttem volna rá, mit szalasztok el, hiszen az elején nem mutattam nagy érdeklődést a baba iránt, amit még most is szégyellek.
Hogy boldog vagyok-e, nem kérdezem magamtól. Miért tenném? Az vagyok. Mindjárt indulok bicajozni, majd fagyizni. Kell ennél több, amikor süt a nap és valószínűtlenül kék az ég? Szentimentálissá tett ez a gyerek, most veszem észre. Visszaszámolok, és biztos vagyok benne, hogy tíz másodpercen belül hallani fogom a legszebb szót a világon. Ma már századszorra, elnyújtva, csipetnyi hízelgéssel tarkítva.
– Apaaaa!
Kép forrása: Pinterest
