Az aranyhal nem jó semmire. Egyet kaptam a nagyitól hosszas könyörgés után, de jobban szeretem mindenkinél a világon. Nehéz elhinni, de barátként gondolok rá, és néha úgy érzem, ő ezt tudja. Csak azért nem etetem túl, mert attól félek, elpusztulna, pedig legszívesebben millió finomságot hoznék neki minden nap.
Anya utálja. Szerinte a tanulással kellene foglalkoznom, meg a sporttal, mert annak legalább van haszna. Beíratott úszásra, de gyűlölöm, ahogy Eszti nénit is, aki csak azokra mosolyog, akik ügyesek. Én az ejnye lányok, nem lehet ez annyira nehéz-csoportba tartozom, és nem mondom meg neki, hogy rettenetesen félek a medencében.
Ovis koromban az úszómester húzott fel az aljáról, mert kis híján megfulladtam. Anya nagyon haragudott, de nem rá, hiszen ő észrevette a bajt, hanem rám, amiért ügyetlen vagyok és gyenge. Ha nem lennék az, sose fordulna elő ilyesmi velem, ahogy másokkal se. Eszti néni kemény és harcias, szerintem kaktusz volt előző életében, mert szúr, döf, és a mosolya se kedves, az se lenne jobb, ha dicsérne. Mégis muszáj járnom, hogy ne legyek kövér, hanem olyan sportos-izmos, mint az unokatesóm. Ő lovagolni is jár, és még zeneiskolába is. Nekünk nincs annyi pénzünk, mint nekik, ezért meg kell becsülnöm a lehetőségeket, ami jut nekem. Ezt gyakran hallom. Jónak kell lennem mindenben, mert anya csak akkor nevet rám, és könyvet is csak akkor vesz, hiába szeretek olvasni. Ez azonban nem érdekel, mert a könyvtárban van vagy ezer, és jobbak is, mint azok, amiket ő vásárol.
Mindig jót akar, mert szeret. És aki szereti a másikat, az csak a javát akarja, még akkor is, ha kiabál vele, vagy túl sokat vár el. Nem akarja, hogy egy irodában rohadjak, ahogy ő, ezért kell tanulnom. Minden percemet beosztja, hogy nehogy unatkozzak, és ha azt látja, hogy épp nem csinálok semmit, rám szól, hogy mosogassak el, vagy épp gyakoroljam a matekot, mert a négyes nálunk nem elfogadott.
Hiába még a kilencven százalék feletti dolgozatom is, sosem elégedett. Miért nem hibátlan, néz rám sóhajtozva. Mi dolgod van idehaza, ami megakadályoz abban, hogy jobb legyél? Ne mondd nekem, hogy csak ennyi van benned! Nem hiszem el, mert többre lennél képes, ha akarnál. Ilyenkor hallgatok, mert hát ötöst kaptam, és ha az ötös nem elég jó, akkor már semmi mást nem tudok tenni. A büntetést ezért nem úszom meg. Kapok kétszáz összeadást és kétszáz kivonást, hiszen nem vagyok képes hibátlanra teljesíteni. A szöveges feladatokban is voltak tévedéseim, így abból is vár rám ötven. Ha ezekkel megleszek, akkor olvashatok, mondja. És ha nem javulok, akkor az aranyhalat is eltiltja tőlem, mert úgy bámulom, mintha hipnózisban lennék. Nem tudom, az mi, de biztosan rossz, ha fenyegetőzik miatta. Miattam teszi, mert nem értem meg, hogy mennyire fontos, hogy az életben kiváló legyek. Csak kétféle ember érvényesül, ha nő: az egyik, aki szép, a másik pedig, aki tud hízelegni és főzni. Ezt vallja. Én meg nem vagyok szép, hízelegni és főzni meg nem tudok, marad a tanulás, hátha az segít.
Tél van, szürke minden, és egyre jobban utálok úszni. Fáj a hasam, mondom Eszti néninek, aki megvetően mér végig. Már a múltkor is ezt mondtad, feleli haragosan. Ha nem akarsz járni, akkor ne fizessetek hiába. Azonnal megijedek, mert ha anya megtudja, hogy gondot okozok, akkor még több órára fog elküldeni, mindegy, hogy nincs rá pénzünk. Amire nemet mondok, annak számát, erejét megnöveli, hogy tudjam, mi a kitartás és a fegyelem. Így is tudom, csak ő nem érti meg, hogy nem lehet mindenki apa.
Apa tökéletes volt. Még mindig az, csak épp nem a mi családunkban. Elhagyott bennünket, amikor három voltam, és azóta se sokat találkoztunk. Anya azt mondja, nem tudta megemészteni, hogy lánya született, ezért keresett egy vézna ribancot, aki szült neki két fiút. Sose láttam őket, apával fél évente találkozom, akkor is egy cukrászdában ülünk. Ő kávét iszik, én meg mignont eszem, közben meg bámulunk ki a koszos ablakon. Nincs mondanivalónk egymásnak. Nem visz haza hozzájuk, a vézna ribanc megtiltotta neki, és ő nem akar veszekedést. Értsem meg.
Szeret engem, bár elfelejti a születésnapom, nem küld ajándékot karácsonykor, csak egy héttel utána, de akkor is olyasmit, ami megmaradt nekik, és nem kell senkinek. Évekig puzzle-t adott, azután már azt se. Inkább csokikkal érkezik, mert azokkal nem fog mellé, mondja, és kínosan mosolyog. Én eldugom őket, mert ha anyja meglátná, ideges lenne. Az úszásnak tenne keresztbe, ami egyelőre nem fogyaszt.
Nem vagyok kövér, de sovány se. Átlagos 11 éves, akinek még nem jött meg a menzesze, mint Lucának és Blankának, akik úgy mesélték el, mintha dicsőség lenne nagylánynak lenni.
Korán esteledik, és megint matekozom. A 92% nem ment fel. Legyen csak száz, súgja anya, és cinkosan nevet, mintha tudna valamit, amit én nem. Apa sose kérdez a jegyeimről, őt nem izgatja, mennyit és hogyan tanulok. Szerinte, a jegyek nem adják vissza a valódi tudást. Ő csak tudja, mert mindig rosszul tanult, most meg cégvezető. Mindenki csodálja, mert nemcsak okos, hanem jóképű és vicces is. Ezt anya mondta a barátnőjének, aki vigasztalta, amikor az okos és vicces apám a fene nagy szépségével elhagyott minket. A szeme, az a kék, abban benne volt a tenger, zokogta a vállán, mire Edit néni hangosan felröhögött. Ez tetszett nekem.
Anya mindig mérges. Szidja az embereket, a szomszédokat, az irigy kollégáit, akik nem ismerik el őt, és haragszik mindenkire, aki él és mozog. Mert az emberek rosszak. Azt hangoztatja, hogy ideje lenne már kisöpörni ezt a sok szemetet a világból. Ő még azt se bánná, ha háború lenne. Aztán meglátja a szememben a félelmet, és közli, hogy viccelt. Én tudom, hogy nem.
Egyre nagyobb a köd odakint. Lassan haladok a feladataimmal. Nem aggódom, mert tudom, hogy értem a nyitott mondatokat, és a műveleteket is kirázom a kisujjamból. Holnap százszázalékosra írom a dogát. Bámulom a falat, és az jár az eszemben, hogy mi lesz, ha mégse…Kis híján elnyom az álom, amikor anya csörtetve beesik a lakásba és kiabálni kezd, mert a mosogatóban hagytam a bögrém elmosatlanul.
A dolgozat másnap könnyű. Tényleg az. Olyan, amilyet szinte mindenki ötösre old meg. Én is, de három hibám is lesz, ami szokatlan. Éva néni megdicsér, és azt mondja, tudja, hogy csak elírtam a számokat, mert jól vezettem le mindent. Én is tudom, csak ez anyát nem érdekli. Megint nem tökéletes.
Úszás után Miráék hazadobnak. Fáradtan nyitom az ajtót, de anya meg se fordul, mosogat.
– Szia! – mondom óvatosan. Valami van a levegőben, érzem.
– Te mi fenét csinálsz a szobádban egész nap, ha arra se vagy képes, hogy megírj egy szánalmas kis dogát? – kiált rám. – Ennyire nem lehetsz hülye!
– Ötös lett – felelem.
– Tudom, de ez nem jelenti, hogy mindent tudtál… Hihetetlen, hogy képtelen vagy nem hibázni.
Ekkor a szemem sarkából észreveszem, hogy valami furcsa van az akváriumban. Pontosabban nincs. Eltűnt az aranyhalam. A barátom, a nagyi ajándéka.
– Hol van az aranyhalam? – kérdem ijedten.
– Lehúztam a vécében! – közli, és mosogat tovább.
– Tessék?
– Így lesz a legjobb. Elvitte a figyelmed, legközelebb majd jobban igyekszel!
– Anya…Én…
– Tudom! De hidd el, én a legjobbat akarom neked. Ha nem tanulsz jól, egy szánalmas irodában rohadhatsz életed végéig kis fizetésért.
Nem válaszolok. Kibuggyan szememből az első könnycsepp. Egy másik követi.
– Nehogy nekem most bőgni kezdj! Szóltam előre! Nem elég jónak lenni! A legjobbnak kell.
Hallgatok.
– Van rakott krumpli a hűtőben, ha kell, melegítsd meg a mikróban! – folytatja szenvtelenül.
A vécébe megyek anélkül, hogy bármit is ki tudnék nyögni. Belebámulok a kagylóba, de a kék fertőtlenítőn kívül semmit nem látok. Az aranyhal már elúszott vagy elpusztult. Nem tudom. Lerogyok a földre, és hagyom, hogy a sírás lemossa a szívemre rakódott salakot.
