Sorsunk könyvének lapozása közben sok fejezetet élünk meg. Vannak rövidebb, egyszerűbb, de akadnak hosszabb, bonyolultabb részek is. Ha lapozni kell, vannak, akik könnyedén teszik, csak megfogják az Élet könyvének valahányadik oldalát, s gyors mozdulattal ugranak egyet előre, szinte átlépnek egyes szakaszokat, nem nézek vissza, nem akadnak el a sorok között.
De talán többen vannak azok, akik nem mernek lapozni, csak toporognak egy helyben, hiába jön egy szélvihar, hiába dől rájuk a bánatfal, csak állnak és nem mozdulnak. De könyvünkben a sorok már életre keltek régóta, nélkülünk is csak haladnak előre. Egy láthatatlan kéz írja őket, és ha mi nem vesszük fel a tollat, akkor felveszi más és odakanyarít nekünk pár nemkívánt mondatot.
Utunk során sokan csatlakoznak hozzánk, majd mennek is el. Néhányan csak egy rövid szakaszon lesznek útitársaink, ennyi rendeltetett nekik, majd az elágazásnál hiába is kérleljük őket, a másik irányt választják.
Meg kell értenünk őket, mert az ő életük nem a miénket szolgálja. Mégis fáj az, hogy valaki el tud menni más irányba, hogy sorsának fonalát ki tudja bogozni a miénkből, pedig erős volt a fonás. Minden oldás kis halál is, legyen szó barátságról vagy szerelemről.
A legtöbb ember képes többször is megélni a szerelmet, képes élete során több embernek is adni magából egy olyan darabot, amit nem kérne vissza jó esetben. A szívem egy darabját neked adom, gondoljuk oly sokszor, és a giccses, romantikus filmek is azt sugallják nekünk, hogy ezt kell tennünk, s ha már odaadtuk, a hiányzó részt valahogy pótolni kell. Kérünk, könyörgünk, követelőzünk, zsarolunk és kuncsorgunk koldusként egy kis szerelemért, szeretetért.
Semmi a világon nem annyira értékes, mint az, hogy szeressünk vagy szeretve legyünk.
Életünk végén legyen bármennyi pénzünk is, soha egy pillanatnyi időt, egy morzsányi szeretetet nem tudunk vásárolni, ha addig nem tettük. Ha meg megtettük, akkor tudjuk, hogy az nem pénzért volt. Pénzért semmi fontosat nem tudunk venni. Egész életünkben futunk utána, szerethetjük, gyűjtjük, élére rakosgatjuk, vagy épp szórjuk két kézzel, de soha nem kapunk érte olyasmit, ami értékes lenne.
Megveszünk mindent, amit tehetünk….Házat, kocsit, nyaralót, hajót, helikoptert, ha nagyon gazdagok vagyunk, de egyiknek sincs értéke, mert ha menni kell, egyik sem jöhet velünk. Fantasztikus, hogy mindannyian azzal a tudattal élünk, hagyjuk telni a napjainkat, hogy azt hisszük, van időnk. Hogy van elég időnk mindenre. Az idő homokja lassan, de megállíthatatlanul folyik ki az ujjaink közül, de mi abban a hiszemben ringatjuk magunkat, hogy halhatatlanok vagyunk. Persze van egy ködös sejtésünk arról, hogy innen élve nem kerülünk ki, de ez csak távoli gondolat, gyorsan elhessegetjük. Látjuk más betegségét, öregedését, kínlódását, de nem engedjük meg magunknak a beleérzés luxusát.
Néha adakozunk, segítünk, de csak úgy ímmel-ámmal, hogy jobb embereknek érezhessük magunkat… Mindeközben titkon nem csak reméljük, hanem ezer százalékban tudjuk, hogy értünk nem jön el a Vég. Ha meg eljön, mert jönnie kell, mi valahogy majd ki tudunk egyezni vele. Kis sírással vagy könyörgéssel, vagy sajnálatában bízva, megkérjük a Halál angyalát, hogy bennünket még hagyjon itt… Lehetőleg sokáig…Megígérünk fűt-fát, bármit, de tényleg bármit, amit talán rövid ideig teljesítenénk is. Kis idő múltán, amikor már elülne félelmünk, és úgy gondolnánk, hogy már nem figyelnek ránk, ugyanúgy élnénk, ahogy azelőtt.
Nem értékeljük azt, amink van.
Persze álságosan mondjuk, hogy igen, meg azt is szajkózzuk, hogy csak a szeretet számít, de a valóság mást mutat. Meg kell értenünk, hogy nincs időnk! Semmire. Hogy nem élünk jól, ha nem magunkért élünk. Nem, most nem az önzésre buzdítok. Csak arra, hogy ne hagyjuk elmenni a napokat öröm és nevetés nélkül. Arra, hogy lássuk meg, minden napban azt az apróságot, ami előre visz! Hogy ne adjuk át magunkat a keserűségnek, hogy nevessünk szemébe az elmúlásnak, a szürkeségnek, a félelemnek. Merjünk élni, színesbe öltözni, bolondságokat csinálni, merjünk sírni, kiáltani a semmibe és nevetni, örülni, mert még vagyunk. Valameddig… Az idő végtelen, csak nem a számunkra… Ne hagyjuk elveszni.
fotó: Pinterest
