Ezt a szót sokáig nem értettem. Szomorúság lakta. Minden év októberében búcsú volt a falunkban, Jöttek az árusok, volt céllövölde, „bolondkocsi”, durranós pisztoly, csocsó, amióta csak eszem tudom. A templom köré pakoltak és várták a vevőket.
Sokan még új ruhát varrattak az alkalomra, és aki csak tehette, akár külföldről is hazajött a nagy napra. Ünnep volt.
Az óriási forgatagban lépten-nyomon régen látott emberekbe lehetett botlani. Köszöntek, mosolyogtak. Tudták, hogy ide tartoznak. Gyerekként a markunkban szorongattuk a rokonságtól összekuporgatott rimánkodó szemű, némahangú pénzt. Mindig csak egy bizonyos összeget kaptunk és egész napra be kellett osztani. A nap végén, ahogy sötétedett, a fények bágyadtan kerülték meg a falu messzire néző tornyát, még jobban felélénkült a falu népe köszönve a jóféle pálinkának és söröknek. Ezért nem fogtam fel, mi benne a szomorú, hiszen csak szórakozás és nevetés a nap. Az egész búcsú…
Azóta sok év futott el mellőlem. Már nem készülök a napsütéses októberi vasárnapra. Új ruhát sem varr Olga néni, aki mindig kicsit nagyobbra szabta a szoknyám a kelleténél. Kiürültek a házak, elmentek az emberek. Elmentek mindenhogyan. Már nem lelem meg a szomszéd nénit, aki nagyon rossz szagú volt és a végtelenségig pletykás. Nincs már meg az árokban elterpeszkedő részeges öreg, akivel ijesztgetett nagyanyám, ha rosszalkodtam.
A barátok is elhagyták a gesztenyefákkal díszített „községházát”, a falunk közepét. Egy nagyobb városban és egy nagyobb világban próbálják megtalálni vágyaikat, amit a falu meg nem adhatott.
Elmentek a szüleim, akikkel nagy belső csatákat vívtam, mert nem értették meg, hogy kevés, ami itt várhat. Nem hitték el, hogy a máshol lehet szebb a tavaszi mező. Ők megmaradtak az omló falak között járva, odaköszönve mindenkinek, hiszen az úgy szokás.
És ott maradtak a házak is üresen. Az ablakkeretekről pereg már a festék, a gaz számtalan kertet hódít vissza és már nem engedi át erejét a virágoknak. Senki nem jön estefelé kapáját a biciklihez kötve, hogy csak úgy félvállról odamorogja: Adjon isten!
Már nem ülnek kint a házak előtt az öregasszonyok, hogy megvitassák, ki kivel esett tiltott szerelembe. A lenyugvó nap sugaraiban, az utcán visongva nem bújócskázik egy gyereksereg.
Már nem megyek haza a „búcsúba”, mert megértettem a szót. Minden egyes kép, egy régi arc búcsú nekem attól a helytől, ahol gondtalan voltam. Még néha, ha megpillantok egy traktort, ahogy hangosan végigrobog az aszfalton, eszembe jut apám, hátha ő érkezett meg.
Anyám siet kaput nyitni, nehogy ezalatt odaégjen az ebédről megmaradt csirkepaprikás. Valahol az égi konyhában…
Búcsú már minden pillanat, amelyben eszembe jut egy régi gyerekdal, az iskolaudvar és az a szabadság, amelyhez foghatót felnőttként nem érezhetek soha.
Az őszi avar, a levelek égetése a rég elfogyott időt adja vissza a szívemnek. Beleszagolok a levegőbe és már látom is a kislányt, aki csak lassan bóklászik hazafelé, mert az árok telis-tele van fényes gesztenyével.
Már nem szól oda senki nekem, pedig, de haragudtam érte, hogy siessek, mert rám sötétedik és elvisz a mumus. A házak magányosan haldokolnak, nincsen bennük fény. A rózsafákat belepte a gaz és a kút káváján egy macska nyivákol árván.
Nem megyek haza. Hiába van búcsú, mert én minden egyes nap búcsúzom a távolodó múlttól. Én nem a hegyeket, hanem a régi, járdába süppedt házakat kérem vissza. Velük a faluvégi sárga föld szagát, a cefre mindent átható illatozását.
Ez az én búcsúm.
fotó: Pinterest
