„Andi egy tálcával egyensúlyozott el mellette, amelyen egy nagy bögre forró víz volt. Nem tudni miért ott, és akkor, de megbotlott és a víz egyenesen Laura kezére borult. A lány elfehéredett, és a fájdalomtól megszólalni sem tudott. Nem ordított, nem sikított, csak állt ás nézte, ahogy a karjáról a víz a kötényére folyik.”
Az előző részeket itt olvashatod
– Szűzanyám! – kiáltotta Juditka. A barista fiú majdnem elejtette a kávéskanalat, amellyel az adagot mérte. Andi pedig látva, hogy mindenki úgy néz rá, mint egy szörnyetegre, azonnal arcot váltott és a bűnbánó Madonna hozzá képest Hannibal Lecter unokahúga lehetett volna.
– Hideg víz alá! – kiáltotta és már rohant is kancsóért. Laura sokkot kapott és meredten bámult maga elé. Mielőtt azonban Andi visszaért, a másik barista, Endre már a csaphoz is tolta a lányt, és óvatosan, a könyökénél fogva víz alátartotta az alkarját. Vagy tíz percig folyatta rá a vizet, ami talán megakadályozta a bőr további károsodását.
Azt senki nem vette észre, hogy Luca belépett a kávézóba. És azt sem, hogy kifordult. Élete legszörnyűbb mondatait készült elmondani, de a pillanat nem volt alkalmas. Úgy tervezte, hogy megmondja a nővérének, hogy ő márpedig nem áll félre, és harcba száll Balázsért, mert az a férfi kell neki. Az sem érdekli, hogy átmenetileg most Balázs nem iránta, hanem Laura iránt érdeklődik. De ez csak múló állapot.
A hideg víz némi javulást hozott, de biztos, ami biztos, orvosnak látnia kell a sérülést, mondta Endre. Erre mindenki bólogatott. A még mindig sokkos Laurát Juditka betuszkolta az autójába, és már vitte is a kórház felé. A kávéház vendégei idegesen követték az eseményeket. Kellemetlen volt, hogy ilyesmi megzavarta a nyugalmukat. Az sem segített a helyzeten, hogy a délutánosok közül csak Izabel és Tamás érkezett meg, viszont az életnek mennie kellett tovább. Negyedórán belül azonban mindenki lenyugodott, elszállt a kellemetlen hangulat utáni felhő, és újra olyan lett minden, mintha mi sem történt volna.
Juditka úgy vezetett, mint egy eszelős. Kétszer is átment a piroson. Laura nyelt kettőt, de nem szólt rá.
A kórház portájánál majdnem áthajtott a sorompón, annyira ideges volt.
– Jól van, jól van kishölgy! – szólt ki a fülkéből egy idős bácsi. – Nyitom már! Csak nem szülünk?
– Mi biztos nem – tiltakozott a lány, erre Laura is elmosolyodott.
– Ugye, mondtam neked, hogy vigyázz Andival? Láttam, hogy egész végig figyelt. Éreztem, hogy nem úszod meg annyival reggel. Éreztem!- mondta hevesen.
– Rendben, rendben, csak menjünk már – bólogatott Laura. Nagyon fájt a keze és egyre rondábban is nézett ki. – Szerette, ha Juditka csacsog, de most nem volt vevő az én megmondtamelőre-szövegekre.
Persze várni kellett. Igaz csak húsz percet, ami egy örökkévalóságnak tűnt. Az orvos ránézett, aztán a lányokra.
– Nem halálos! – jelentette ki enyhe cinizmussal a hangjában. – Majd ellátják, ne aggódjon, elsőfokú égés. Valószínűleg nyoma sem marad. Az biztos, hogy egy ideig fájni fog.
És már küldte is őket tovább. A nővérke bekente, tett rá egy finom kötést, majd sietősen útjukra bocsájtotta a lányokat. Látszott rajta, hogy fáradt és beszélgetni sincs kedve. Pedig még a húszas éveiben lehetett.
– Hát ezektől azért nem sok vigaszt kaptál – jegyezte meg Juditka. – No, nem baj. Hazaviszlek, és szerintem pár nap pihenés után már jöhetsz is újra, hogy szúrd a szemét Andinak.
Laura most nem nevetett. Elege volt a napból, abból, hogy mindenkinek van vele valami baja. Ő csak kedves volt Oliverhez, ki gondolta, hogy van barátnője? És ha van, akkor miért neki csapja a szelet? Ha meg nem a barátnője, akkor mi a francot ugrál az a lány? Mindenki meg van bolondulva körülötte? Lehet, hogy mégiscsak Olivernek van igaza, és a Créme Brulée nem hoz neki szerencsét? Pedig jól indult minden. Aztán káosz lett úrrá a napjain.
A Galagonya utca 22. előtt úgy szállt ki, hogy majdnem elfelejtett köszönetet mondani barátnőjének. Viszont tiltakozott a felkísérés ellen, mert nagyon szeretett volna egyedül lenni. Juditka belenyugodott és anyáskodó tekintettel elengedte. Kérte, hogy hívja, ha bármi kell neki.
Laura óvatosan nyitotta ki a nagy kaput, aztán még óvatosabban araszolt fel a lépcsőn. Nem akart már aznapra több bajt. Tudta, hogy a lépcsők mindig csúszósak, ezért nem sietett. A balesetek sorát erre az évre kipipálta. Ajtaja elé érve jött rá a szomorú tényre, hogy nincs nála a kabátja. Annak zsebében volt a kulcsa. A táskáját még felkapta Judit, amikor a kocsi felé terelte, de a kabátja benn maradt a kávézóban. Csak állt némán, majd lerogyott a földre, és keserves sírásra fakadt. Minden feszültség feltört belőle. Úgy érezte, ha kell, inkább a folyosón éjszakázik, de vissza nem megy aznap. Nekitámasztotta fejét az ajtónak, és csak folyt a könnye lassan, csendesen. Nem tudta mennyi idő telt el, mióta minden szomorúsága könnyeiben távozott. Besötétedett és nyilvánvaló volt, hogy más megoldás nincs, mint visszamenni. Lucát rendes körülmények között felhívhatta volna, de most nem akarta. Juditkát sem ugráltathatta, hisz tudta, hogy a szomszéd faluban lakik.
Amikor már felszáradtak a könnyei és megkönnyebbült, lépteket hallott a folyosón. A félhomályban nem tudta kivenni, ki érkezik. A szürke alak nem kapcsolta fel a villanyt, csak jött a hosszú folyosón nem túl határozottan. Laura nézte a nyurga alakot, aki néha a falat tapogatta és egyszer csak káromkodott egyet.
– A rohadt életbe, hol van már az a nyüves kapcsoló! – morogta. Laura testét átjárta a megkönnyebbülés. Odafent nagyon szerethetik őt, mert ha kell, egy angyalt küldenek a megsegítésére. Igaz, hogy ez az angyal kicsit földi volt, meg kicsit csúnya szájú, viszont maga volt a megtestesült segítségnyújtás.
– Nagyon lent keresed! – szólt oda Olivernek, aki a sötétben összerezzent a váratlan hangtól.
– Tudtam, hogy itt leszel, mégis váratlanul ért – mondta a lánynak.
– Honnan tudtad? Hogy kerülsz ide?
– Izabel felhívott. Elmondott mindent. Aztán megtalálta a kabátod és benne a kulcsod. Én meg mondtam neki, hogy majd elhozom, mert biztosan nincs pótkulcsod.
– Tényleg nincs… Akartam mindig, de…
– Jaj, lepkelány! – sóhajtott fel. – Hogy van a szárnyad?
– Menjünk be, elmesélem…
Oliver a kezét nyújtotta és Laura ép karjával felhúzta magát. A fiú kivette a kabátzsebből a kulcsot és másodszori próbálkozásra eltalálta, melyik is nyitja a zárat.
– Na, most figyelj! – mondta, azzal felnyalábolta a lányt és átvitte a küszöbön.
– Esküszöm, te imádsz cipelgetni engem! – nevetett a lány melegen. Hihetetlenül jó érzés volt a fiú karjában lenni, érezni, hogy van, aki törődik vele és hihetetlen módon mindig ott van, ahol lennie kell.
A lakás csendjét nem törte meg semmi. Majdnem sötét volt benn. Laura elkapcsolta az apró asztali lámpát és végignézett magán. A hatalmas fehér ing úgy lógott rajta, mint egy lepel. A hajcsat valahol eltűnt a hátáról talán még a kórházban, észre sem vette. Valószínűleg a szemfestéke is patakokat rajzolt az arcára. És ott volt Oliver, aki talán soha nem látta jó formában. Hol ez történt vele, hol meg az. Egy rakás szerencsétlenségnek tűnhetett, pedig nemrég még egy olyan cégnél dolgozott, ahol a talpraesettségéért különösen kedvelték. Ezt nehéz volt elhinni abban a pillanatban.
Oliver is őt nézte hosszan, majd odalépett hozzá és megcsókolta. Váratlanul, szenvedélyesen.
– Erre már egy ideje készülök – jelentette ki kissé ijedten, mert nem tudta, vajon Laura nem pofozza-e fel azonmód.
De a lány úgy meglepődött, hogy eszébe sem jutott. Csak a puha, finom ajak érintését élvezte egy túl rövid pillanat erejéig.
– Komolyan? – kérdezte nagy sokára. – És megérte várni?
– Nem tudom… Megpróbálom újra, jó?
És választ sem várva átölelte a lányt. Magához húzta, és olyan lágyan csókolta meg, mintha az törékeny dísztárgy lett volna.
– Mi az, hogy! – mondta mosolyogva. – Minden perc várakozás, öröm volt.
Laura látta, hogy nem gúnyolódik. A szemében fény volt, erő és szerelem. Egyszerűen nem tudott megszólalni. A gondolatai vadul cikázni kezdtek… Mi van Andival? És Balázs, a szédítő zöld szemeivel? Az hogy lehet, hogy ez a csók ennyire jólesett neki? Az hogy lehet, hogy vágyik a fiú erős karjaira? Nem, ez biztosan tévedés lehet. Ő Balázs utána epekedik. Oliver meg csak játszik vele. Hisz ott van neki a barátnője. Balázsra mindig úgy gondolt, mint a Férfira, Oliver esetében pedig a fiúra, aki egy angyal. Pedig nem volt már gyerek, hiszen huszonhét-huszonnyolc éves biztos lehetett, habár kisfiús arca után nehéz volt megítélni.
Vajon létezik, hogy vonzódik hozzá? Vajon nem csak kiszolgáltatott és hálás most?
Teljesen összezavarodott.
– Oliver… – kezdte. – Azt hittem, neked van barátnőd.
Oliver megrázta a fejét.
– Ugye ezt nem mondod komolyan? Nem hiszed, hogy akkor megcsókoltalak volna!
– Istenem – szégyellte el magát a lány. A tiszta és őszinte tekintet megnyugtatta. Ez a fiú nem hazudik, ebben biztos volt. – Ne haragudj!
– Vagy neked van valakid?
Laura nem válaszolt. Merthogy nem volt. És mégis volt? Már maga sem tudta. Mielőtt azonban a csend kezdett volna kínossá válni, megszólalt Oliver telefonja.
– Igen, azonnal megyek! – mondta kelletlenül és letette. – Most mennem kell. De holnap beugrom. Hozok neked valami finomat, jó?
És megint a régi nevetős, fesztelen srác állt Laura előtt. A lány bólintott. Holnap jön…Megint. És ettől az érzéstől boldogabb lett, mint gondolta volna pár napja.
Oliver felvette a dzsekijét, még egyszer visszanézett az ajtóból, és még hallani lehetett, ahogy megint nem találja a kapcsolót, és ezt finom káromkodás közepette ki is fejti. Arról meg egy szó sem esett, mi vagy ki okozta a balesetet.
Folytatás csütörtökön
