Laura miután egyedül maradt, úgy érezte, ki kell szellőztetnie a fejét. El kell mennie a boltba, találkoznia kell más emberekkel, akiket nem ismer, és nem jelentenek neki semmit. Az események túl sebesen követték egymást, és ez megijesztette. Főleg önmaga tanácstalansága.
Az előző részeket itt olvashatod
Ezért fogta a táskáját, és már indult is. Az utca már felélénkült, szombat lévén mindenki bevásárolt. A fák gyönyörű színekben búcsúztatták az őszt. A forgalom zaja, a dudálás, beszélgetés, a cipők kopogása most megnyugtatta a lány háborgó lelkét.
A közeli vegyeskereskedésben megtalált minden, amire csak vágyott. Kedves hely volt, kedves tulajdonossal. Vett némi húst, tésztát, zöldségeket és fűszereket. Amikor megpillantott egy hatalmas ananászt a kupac tetején, az a gondolata támadt, hogy gyümölcssalátát készít. Ahogy nyúlt érte, bekötött keze felébresztette a terveiből. Jellemző módon pontosan akkor akart ilyesmit csinálni, amikor nem tudott. Ez olyan tipikus volt. Viszont a kötés alatt a sebe nem fájt.
A gondolat, hogy vannak nők, akik ily módon képesek harcolni a szerelemért, elborzasztotta. Tudta, hogy benne nem rejlenek gyilkos indulatok, még akkor sem, ha örökre elveszítene valakit a mulyasága miatt. Luca mondta ezt mindig. Néha keményen kell harcolni azért, amit meg akarunk szerezni, mondogatta. Nem hullik csak az ölünkbe. Igaza volt, de Laurát más fából faragták. Nem buta volt vagy gyáva, inkább óvatos. A szíve nem nagyon bírta ezeket a harcokat. Talán a gyerekkori álmok terelték el. Ha választani lehetett volna, ő biztosan Hamupipőke lett volna, Luca pedig Mulan, aki férfiruhába bújva érte el céljait.
Váltott pár szót a kedves tulajdonossal, aztán felpakolva elindult haza. Egy kézzel félembernek érezte magát, de szerencsére nem lakott messze. A kapuban majdnem fellökte egy baseballsapkás férfi, akinek igen sietős lehetett, mert még káromkodott is egyet, amikor kifurakodott mellette.
Az ajtaja elé érve, letette a zacskót, és kulcsa után kotorászott. A táska legalján volt, mint minden rendes kulcs. Érdekes módon azonban nem fordult a zárban. Megpróbálta újra, de semmi. Értetlenkedve megemelte a kilincset, erre kinyílt az ajtó. Elfelejtette bezárni? Határozottan emlékezett a mozdulatra. Vagy csak hitte, hogy bezárja? A mindennapos rutint nehéz nyomon követni, annyira megszokott. Mindenesetre furcsa volt. Óvatosan meglökte az ajtót, ami sarkig tárult. Ugyanaz a kép fogadta, mint máskor. Rend volt, virág az asztalon, a mosogatóban a reggeli étkezés maradványai. Megcsóválta a fejét. Képzelődik? Lehetséges. Mostanában túlságosan elmerül a gondolataiban, nyitva felejti a lakása ajtaját… A végén még nagyobb hülyeséget csinál. Felsóhajtott, és helyükre pakolta friss szerzeményeit.
Telefonja türelmetlen hangja üzenetet jelzett neki. Oliver szólt, hogy fél óra, és ott lesz érte. Vajon mit talált ki? Enyhe örömteli bizsergés járta át. Olyan, amikor az ember előre tudja, hogy valami jó várja.
Ezalatt a Galagonya utca 22. kapujától alig pár méterre egy férfi telefonált. Hangosan, nem zavartatta magát.
– Nem volt sok időm, de mindent átnéztem. Kicsi a lakás, ment gyorsan. És semmi.
– Biztos, hogy azokat a helyeket is jól átkutattad, amiket mondtam?
– Ezer százalék. Azokkal kezdtem. Még szerencse, hogy rend van nála, minden szépen elrendezve feküdt a fiókjában.
– Nem hiszem el, hogy nem tud róla – mondta a másik hang ingerülten. – Talán egy másik helyen őrzi. Mégiscsak fontos papír az.
– Akárhogy is van, nála nincs. Nem gondolom, hogy annyira rafinált lenne, hogy külön rejtekhelyre tegye. Minek? Nem sejthet semmit.
– Igazad lehet – sóhajtott fel a vonal végén a másik. – Marad az eredeti terv, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna a mostani.
– Ne sajnáltasd már magad annyira, tesó! Egész jó kis nő!
Ezen mindketten nevettek és a baseballsapkás zsebébe süllyesztette mobilját, majd eltűnt a sarkon.
Oliver szinte percre pontosan érkezett. Nem szerette várakoztatni az embereket, várt ő eleget munkája során. Gyakran megtapasztalta, mennyire nemtörődöm módon bánnak egyesek az idejével. Azt is nap, mint nap megélte, hogy ha valakit kifutófiúnak, szállítónak hisznek, akkor láthatatlan lesz a szemükben. Nem vesznek rólad tudomást, mert a legtöbb ember örökösen felfelé kacsingatna, nem pedig arra, aki ott van vele szemben és becsületes. A húszas évei vége felé már volt annyi tapasztalata, mint egy meglett férfinak. Tíz éve dolgozott az apjának, nem mintha nem lett volna benne elég becsvágy, vagy netán nem talált volna jobb lehetőséget. Egyszerűen élvezte a szabadságot, kötetlenséget, és hogy ez járt némi becsmérlő hozzáállással a külvilág részéről, ritkán zavarta. Szeretett emberek közt lenni, viccelődni és alapvetően derűs természetét nem rontotta el a többi ember irigysége és rosszindulata.
Kevés Laurához hasonló lánnyal találkozott. Első pillanatban megfogta tisztasága és naivsága. A naivságot jó értelemben értette. Laura még hitt az emberekben, nem akart folyton gyűlölködni, haragudni, mint oly sokan. Oliver benne látta azt a nőt, akivel szerette volna leélni az életét. Látta rajta, hogy tartózkodó, és mintha titkolna is valamit, de ez a sejtelmesség még jobban vonzotta. Laura nem volt tisztában szépségével, eszével. Jó emberismerő volt, tudta, hogy a lány lelke még nincs tele szennyel. Elhatározta, hogy ő megvigyázza. Ő ezt a lányt maga mellett akarja tudni, és óvni fogja, ha csak teheti. De nem atyáskodni akart vele. Vonzotta minden pillanatban, és nehezen bírta megállni, hogy át ne ölelje, amikor találkoztak. A csók is olyan váratlan volt, olyan spontán, hogy ő maga is meglepődött rajta. De még mindennek az elején jártak.
A lány a kapuban várta. Világoskék blúz és farmer volt rajta. Haját játékosan összekócolta az októberi szél. Bőrdzsekijét egy pillanatra fázósan összehúzta magán. Amikor észrevette őt, nevetve integetett. Oliver szíve nagyobbat dobbant a kelleténél. Eddig ismeretlen öröm fogta el, és vigyorgott, mint félbolond az almaszüreten. A beszélgetés Madame Novákkal még a fejében járt, de igyekezett nem gondolni rá.
Az asszony először nem hitt neki. Aztán, ahogy mindent elmesélt részletesen, arca sápadtból hamuszürkére váltott.
Természetesen ő is véletlennek hitte a forróvizes incidenst. Ilyen és ehhez hasonlók előfordulnak egy kávézóban. De ahogy Oliver kibontotta a történetet, már nyilvánvalóvá váltak az összefüggések. Andi érzéseihez hasonlót egyszer régen valaki érzett iránta. És az sem volt kellemes.
– Azt hiszem, lépéseket kell tennem – mondta végül. Oliver megnyugodott. Madame Novák nem nevette ki, nem vette őt félvállról. Szóval Anditól megszabadul. A Créme Brulée újra nyugodt hely lesz. Nem is sejtette, hogy Madame Novák gondolatai nem Andi körül járnak.
– Hová viszed rokkant barátodat? – kérdezte Laura, amikor Oliver közel ért, és egy könnyű puszit lehelt az arcára.
– Hogy hová? Olyan helyre, ahol a félkezűek is jól érzik magukat.
Azzal már nyitotta is a kocsija ajtaját. Laura beszállt, és Oliver gázt adott. Nem sokára már Toszkána lankái közt autóztak. Vagy majdnem. A csodálatos Balaton felvidék őszi szépségében egy pillanatra talán elhomályosította Toszkánát is. A kanyargós utakon nyugalom volt, a fákon aranysárga levelek köszöntek a mellettük haladóknak. A nap már nem sütött melegen, de bágyadt sugaraival beragyogta a dombokat. Laura ebben a minden jóval és széppel átitatott tájban ezernyi dolgot megtudott Oliverről.
Nem csak a gazdaság érdekelte, mesélte a fiú, borászattal is kacérkodott. Egy óriási területre gyűjtötte a pénzét, amit szőlőtőkékkel akart beültetni.
Aztán ő is elmesélte, hogy a Créme Brulée-t bár nagyon szereti, azért más vágyai is vannak. Egy apró boltra vágyik tele régiségekkel vagy könyvekkel.
Egy romos, de gyönyörű kúria elé kanyarodva, a hatalmas fasor mentén egyszer csak megállt a kocsi.
– Gyere, ezt látnod kell! – mondta Oliver, és már ugrott is ki, hogy kinyissa Laura felől az ajtót.
– Ugye, nem azt akarod mondani, hogy álruhás herceg vagy és tiéd ez a ház?
– Bár így lenne! Viszont ismerem a tulajt, megengedte, hogy bemenjünk.
– Komolyan? Ide? – Laura felsikoltott az örömtől. A málló falú, egykor szebb napokat látott épület azonnal elvarázsolta.
– Most figyelj! – Oliver egy hatalmas kulcsot varázsolt elő a zsebéből, ami úgy nézett ki, mintha egy kincsesláda kulcsa lett volna. A zárba illesztette és feltárult Szezám ajtaja.
Egy tágas hall várta őket, majd kétoldali lépcsősor az emeletre. Már nem lakták, de még az enyészet nem vette át a hatalmat a falak felett.
Laura szeme kikerekedett az ámulattól.
– Ez gyönyörű! – mondta.
– Ahogy te is! – Oliver nem bírta ki, hogy át ne ölelje. A csók szenvedélyes volt. Nem baráti. Laura haja szála is beleremegett. Csodálatos volt érezni a fiú meleg, puha száját, és eszébe sem jutott nem viszonozni.
– Oliver… – mondta kisvártatva, mert a gondolatoka a fejében azért nem nyugodtak.
– Nem akarok a barátod lenni – szakította félbe a fiú. Érezhetően zavarban volt, de szavai eltökéltséget sugároztak.
– Oliver…
– Ha te igen, akkor most mondd meg, hogy ne éljem bele magam a helyzetbe!
Laura elpirult. Mit mondjon? Tudta, hogy a fiú iránt többet érez. A csókja neki sem volt közömbös. Becsapni nem akarta, de önmagát sem. Viszont ott volt Balázs.
A csodálatos zöld szemeivel, és szintén eljött hozzá, amikor megtudta, hogy baleset érte.
– Én sem akarom, hogy csak a barátom legyél… – mondta ki váratlanul.
A fiú szeme felragyogott.
– Gyere, ez nem minden, mutatok még valamit! – kiáltotta. Kézen fogta, és húzni kezdte a hátsó kijárat felé.
Folytatás kedden
