„Laura önmaga számára érthetetlen módon, elaludt. A csengőszó ébresztette fel. Két emberre számított: Lucára és Oliverre. Végül is igaza lett.”
Az előző részeket itt olvashatod
Luca robbant be, aki természetesen nem hozott kulcsot magával, a kapun meg csak úgy becsusszant, amikor egy lakó épp elmenni készült.
– Helló, hadirokkant! – köszönt túlontúl vidáman. – Mi történt már megint veled? Azért jöttem, hogy megkérdezzem, ma mi volt a Créme-ben? Rózsa után toronyóra lánccal?
– Nagyon vicces vagy – mondta lehangoltan Laura. Fájt a feje, kótyagos volt a délutáni alvástól és hirtelen eszébe jutott, hogy valóban nem tudja, mit történt benn. És Juditka lehet, hogy már boldog, ő meg csak egy lebénult felszolgáló. – Gyere be, és főzz egy kávét, amíg magamhoz térek.
– Kávét egy kávéházi dolgozónak? Nincs ebben valami illúzióromboló?–- akadékoskodott a húga, de ő már meg sem hallotta a fürdőszoba felé tartva. – Na, mondd már!
– Semmi, csak a szokásos. A kaput ráhúztam a lábamra a változatosság kedvéért. Ennek az lett a következménye, hogy feldagadt, nem tudtam cipőt felvenni. A főnökasszony meg hazaküldött, amikor meglátta, hogy zokniban szobrozom a pult mögött. Ennyi.
Ezt egyszuszra elhadarta, ahogy visszatért. Kicsit megmosta az arcát és megigazította a haját, amitől valamivel jobban nézett ki.
– Nagyon fáj?
– Á, a felét megjátszottam, hátha kirúgnak egy új helyről.
– Nem kell mindig gúnyolódnod! Csak kedves akartam lenni. Mert olyan jó kedvem van!
Laura kedvetlenül rogyott le a székre. Még a friss kávé illata sem töltötte el örömmel. Nézte a húgát, aki ragyogott. Ő meg savanyú volt, mint aki citromba harapott. Ettől kissé elszégyellte magát. Azért nem dőlt össze a világ, ha aznap nem láthatta a zöldszeműt, és nem tudott meg semmi fergeteges dolgot. A lábát egyelőre nem kellett amputálni. Próbált mosolyt varázsolni a fejére, mert Luca akkor is mesélni fog neki, ha ő szomorú, és akkor is, ha felveti az öröm. Irigykedve nézte lelkes tekintetét, aztán a méregerős kávé mintha életet lehelt volna belé.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy a főnököt máris levetted a lábáról? – kérdezte.
– Azt azért nem, de egy biztos, felfigyelt ám!
– Mit tettél, te cunami?
– Á, semmi extrát. Hallottam, hogy telefonon érdeklődik, és felajánlottam, hogy segítek parfümöt venni. Abban jó vagyok, a szaglásom a vadászkopóéhoz hasonló! Jó, mondjuk nem ezzel a hasonlattal éltem…
– És?
– És belement. Először csodálkozott, de utána bólintott. Azt is mondtam neki, hogy dolgoztam parfümőr mellett.
– Hogy te mekkora kamugép vagy! Parfümőr? Ez meg honnan jött? – nevetett Laura hangosan.
– Olvastam valahol, hogy az ma nagyon trendi. És, hogy aki igazán ad magára, no meg pénzes, az parfümöt csináltat magának.
– Te aztán nagyon tudsz! És most mi lesz?
– Semmi. Majd a neten utána olvasok és holnapra kiokosítom magam. Aztán olyat választok, amelytől a nője, ha van neki, elhányja magát.
– Ez a terv? Ez oltári nagy hülyeség! Azonnal leírod magad nála…
Lucát azonban nem lehetett egykönnyen eltántorítani attól, amit kitalált.
– Te nem érted a lényeget. Az az idő számít, amíg velem lesz, mert olyan leszek, mit leszek, vagyok, hogy egyszeriben ráébred, hogy kellek neki.
Laura nézte a hatalmas egoval rendelkező húgát, és csodálta. Lehengerlő tud lenni, ezt már sokszor tapasztalta. Jaj annak a fiúnak, jelen esetben férfinak, akire ő szemet vet. Luca, mint valami modernkori boszorkány, ezernyi eszközzel rendelkezett a csábítás terén.
Luca felpattant és rávetette magát Laura laptopjára.
– Ide nézz! – kiáltotta. – Minya Viktória. Hallottál róla? Ezt hallgasd: „kislány, aki szívesen bújik anyja magas sarkújába és fújja magára anyja összes parfümjét, a világ egyik legkeresettebb parfümőre lett. A divat és az illatok fővárosában, Párizsban, magyarként. A férfiak uralta parfümiparban, nőként. Első parfümjével világraszólót alkotott.” – darálta.
– És?
– Nincs és. Mellette dolgoztam két évig.
Ezt olyan kedvesen és meggyőzően mondta, hogy Laura felnevetett. Istenem, ha egy nő valamit vagy valakit el akar érni, akkor megteszi.
– Azért nem ártana kicsivel több hozzáértés, nem? – tette hozzá.
– Hát majd olyanokat mondok, hogy ámbra, meg jázmin, meg hogy illatmemória! A net erre is jó.
– Illatmemória…Az mi a jó ég lehet? – töprengett hangosan Laura.
– Nővérkém, most itt hagylak ezzel a magvas gondolattal és hazamegyek, mert valóban készülni akarok. Te meg pihenj és várom a holnapi fejleményeket. Tudod, a lehetőség lova jön, csak fel kell pattanni rá…
Azzal Luca felpattant, befejezve a tőle szokatlan bölcselkedést, megölelte a nővérét és másodpercek múlva kinn is volt a lakásból. Azt már nem látta, hogy majdnem elsodort egy mosolygós srácot, aki épp felfelé tartott, és igyekezett elkerülni a forgószélként elsuhanó nőszemélyt.
Mindenesetre Laura már okkal jobban érezte magát. A pihenés vagy a kávé Lucával kizökkentette kedvetlenségéből. A lába is használhatóbb lett. A hirtelen jött csendben tekintete a kis kék ládikóra tévedt. Már a fémkapocs, amivel záródott, sem volt egyszerű munka. Egy nagyon apró oroszlánfejet formázott. Ezt eddig észre sem vette. A láda szélein lévő vasalat egy kicsit kincses ládára emlékeztette a filmekből.
Kinyitotta és újra megszemlélte a benne lévő kártyát.
– Állandóan… – hogy a küldő számára ez mit jelentett, talán nem derül ki soha, de Laura számára a titokzatos férfit, akinek valószínűleg van barátnője, különleges élete és nem egy szerencsétlennel akar kezdeni, aki a Créme Brulée-ben zokniban dolgozik. Ilyen mesevilág csak a giccses filmekben létezik, és az egyszerű lányok felsóhajtva reménykedni kezdenek…
Hiszen van rá példa, hogy sikerül. Ha elég szép, ha elég vonzó, okos, sikeres valaki… Vagy talán mind egyszerre? Ez viszont biztosan nem ő volt. Elmosolyodott és igyekezett kijózanítani magát. Lassan csukta le a dobozka fedelét, amikor a körme váratlanul hozzáért egy rejtett gombhoz. Ekkor kipattant egy titkos fiók, ami olyan apró volt, hogy simán elrejthette a ládikó készítője. Az ámulattól szóhoz sem tudott jutni. A kis rekeszben egy összehajtogatott papírlapot látott. Már enyhén megsárgult, és nem kincses térképnek látszott. Inkább egy régi levélnek. Széthajtogatta. Az is volt. Nyelt egyet. A titok, amely lassan adta meg magát hirtelen valósággá vált.
„Drága Emma!” – így kezdődött.
„Tudom, hogy régen meg kellett volna írnom neked ezt a levelet. De félelem erős béklyót tesz az ember szívére és kezére. Most, hogy már tudom, új nyarat nem láthatok, rászántam magam. Nem várom el, hogy megértsd, mit miért tettem, egy biztos, szeretet volt bennem, bár ezt biztosan nehéz elhinni. Te voltál számomra a legfontosabb a világon, mégis úgy tűnt, elbántam veled. Mindezt a szerelem nevében ócskán és kíméletlenül. Nem kérem, hogy megbocsáss, de ha maradt benned egy szemernyi szeretet felém, már akkor megnyugodva lépek át a másik világba. Szeress és higgy, ahogy én soha nem tudtam. Emlékezz, voltak idők, amikor nagyon közel álltunk egymáshoz.
Vigyázz rá és magadra is! Ölellek akkor is, ha megvetsz.” Ilona
Laura szíve hirtelen összeszorult. Természetesen nem ismerte a levél feladóját és a címzettet sem, mégis belecsöppent egy régi drámába. Valaha régen valami gyalázatos történt, amelyre a halál sem ad mentséget. Azonnal kombinálni kezdett. Maga előtt látta a két nőt, úgy képzelte, nem lehetnek öregek. Ilona tett valamit, amiért nem kapott feloldozást…. Emma pedig vajon megbocsájtott-e élete végén?
Az Ilona név nem gyakori ma már. Pedig gyönyörű csengése van. A nagymamája is Ilona volt, bár nem ismerte, csak régi képen látta az álmodozó tekintetű, szőke lányt. Vajon ez az Ilona mit tett Emmával a szerelem nevében?
Mielőtt azonban belemélyedhetett volna a töprengésbe, csengettek. Nem volt gondolatolvasó, a falon sem látott át, mégis tudta, hogy csakis Oliver jöhetett, aki megígérte, hogy meglátogatja. Délelőtt is megnevettette. Jó érzés volt a fiú kedvességére gondolni.
– Pillanat! – kiáltotta. Végignézett magán, aztán a tükörben gyorsan megigazította a haját. Legalább egy fokkal nézzen ki jobban, mint, mikor elaludt. Aztán óvatos, de már bátrabb léptekkel az ajtóhoz sántikált. Széles mosollyal nyitotta ki. És nem Oliver állt ott. Hanem az előző napi kézbesítő srác.
– Újabb csomagot hoztam – mondta.
– Nekem? – Laura értetlen fejjel bámult rá. Ez aztán a dömping. Mi történik vele mostanában?
– Asszem, ha Egressy Laura vagy. Tegnap még az voltál.
– Ma is – nevetett fel.
– Itt írd alá! – A lánynak feltűnt, hogy előző nap még magázta, most meg váratlanul jóban lettek.
De nem szólt semmit. Odafirkantotta a nevét.
– Akkor holnap? – vicceskedett a srác.
– Holnap? Ezt hogy érted?
– Hát gondolom, megint jöhetek, mert valaki téged nagyon kedvel.
– Á, csak születésnapom van – hazudta Laura, maga sem értette miért. Nem kell magyarázkodnia egy kézbesítőnek, mégis sikerült.
A srác úgy vigyorgott, mint a vadalma, aztán bólintott.
– Viszlát! – És már ott sem volt.
Laura tűnődve bámult utána. Megint egy elegánsan csomagolt ajándék. Valaki valóban odafigyel rá.
A gyönyörűen csomagolt aranypapír egy képkeretet rejtett. A képen egy szőke lány integetett valakinek csillagszemmel. Háttérben látszódott a Balaton és a Tihanyi Apátság. A lány ismerősnek tűnt. Laura biztos volt benne, hogy látta már. Ismerős volt a tekintete. Hullámos haját a balatoni szél sejtelmesre kócolta. Szemében szerelem és ragyogás fénylett. És ez a lány nem volt más, mint Ilona, a sosem látott nagymamája.
Folytatás szerdán
fotó: Pinterest
