A 21. században a halál tabu. Nem beszélünk, nem olvasunk róla szívesen, említeni is csak csendben említjük, épp csak akkor, ha muszáj. Életünk során számos alkalommal találkozunk vele, nem mindig szemtől szemben, olykor talán úgyis. Mindenki elveszít valakit, aki közel áll hozzá. Találkozunk a Kaszással úgy is, ha mesélnek róla, vagy amikor végig kísérjük a haldoklót az utolsó úton, és ha temetünk…
Régen sokkal természetesebben kezelték az emberek a halált, mert igen gyakori volt, gondoljunk csak betegségekre, a csecsemőhalálra, a járványokra, a háborúkra. Ha természetes halállal halt meg valaki, az legtöbbször otthon történt, a családi házban ravatalozták fel, körülötte ültek, sírtak, a mellette lévő helyiségben ettek-ittak az emberek. Nem féltek ennyire, mint ma, amikor mindenféle varázsigékkel próbáljuk elhessegetni az elmúlás angyalát. Kétségbeesetten keressük a kiutat, de hiába.
A régiek még tudták, hogy a halottat el kell engedni, meg kell gyászolni. Letakarták a tükröket, felvették a gyászruhát, és időt adtak maguknak, hogy a sebek a gyászév letelte alatt valamennyire be tudjanak hegedni. A gyászév nem véletlenül volt kerek egy esztendő, mert minden évszakot, minden ünnepet meg kellett élni az elhunyt nélkül, hogy a fájdalom lassan eltűnjön. A fekete ruha is kifejezte, hogy nem kívántak a szerettük nélkül semmilyen örömteli eseményen részt venni egy évig. A külvilág is tudta és békén hagyta gyászolni, akinek erre szüksége volt, hogy tovább tudjon lépni az élők között. Természetesen mindez abban az esetben volt érvényes, ha az elhunytat szerették, mert ha nem, akkor a ruha, a kifelé való fájdalom-mutogatás mit sem ért. Ahogy manapság sem.
Ma már nem akarunk feketében járni, ha kötelező. Gyorsan hozzátesszük magyarázatképpen, hogy helyette a szívünkben gyászolunk, nem az öltözékünkkel. Persze lehet így is, de azért valljuk be, hogy kényelmetlen is fekete ruha viselete éjjel-nappal. A szívünkbe meg nem lát senki…
Most, hogy a temetőket ellepik az elhunytak hozzátartozói, talán azon is el kellene gondolkodnunk, milyen más lenne, ha az élőkhöz tudnánk jobbak lenni, amikor nem az emlékezés lenne, ami köt valakihez, aki elment. Mennyivel könnyebb lenne úgy élni, ha nem a nyugodjék békében sírkőfelirat lenne a mottó a halál után, hanem az éljünk békében és nyugalomban. Ha valaki eltávozik, ahogy a nyelvünk ezer módon kifejezi, porrá lesz, egy más világban keres oltalmat. Hatalmas űrt hagy maga után. A fájdalom azé marad, aki utána is felébred minden reggel. Neki kell megértenie és elfogadnia az elfogadhatatlant. Az élet nem áll meg. A Föld forog tovább. A mi kis fogaskerekünk éppen csak kipottyan, de annyira apró, annyira jelentéktelen, hogy csak páran veszik észre hiányát.
Azzal a gondolattal megbirkózni, hogy utánunk is minden reggel felkel a nap, tudnak nevetni az emberek, mert könnyűszerrel pótolhatók vagyunk pokolian nehéz. Szinte elviselhetetlen terhet ró ránk. Ezért nem akarunk a halálra gondolni. Egy életen át próbálunk fontosak, érdekesek lenni, ám mindez pillanatok alatt megváltozhat. Ezt nem lehet ép ésszel nyugtázni.
Az nem lehet, hogy ne legyek! – gondoljuk olykor, ha merünk erre gondolni. Nem lehet, hogy nélkülem is minden megy tovább, hogy jön helyettem más… Ennél rémisztőbb gondolat kevés van a világon.
Mindezek ellenére mégis úgy éljük a mindennapjainkat, mintha az időnk végtelen lenne. Pazaroljuk, nem bánunk vele kíméletesen, mert úgy hisszük, értünk nem jön el a halál. Talán majd egyszer igen… Ezt sejtjük, de most még nem…
Még lehetünk önzők, felelőtlenek, döntésképtelenek, játszhatunk más idejével, türelmével, életével, mert nem tudjuk, hogy az életünk fonala mikor szakad el. Pedig minden egyes nappal kevesebb az időnk. Felébredünk, kinyitjuk a szemünket és attól a pillanattól kezdve megint kevesebb és kevesebb lesz.
Ki kell hoznunk a legtöbbet a pillanatból, amelyben vagyunk. Nem várhatunk mindig újabbakra, hogy majd holnap, majd egy hét múlva, talán jövőre. Most kell, mert csak a most van. A holnap ajándék. Örök talány, hogy lesz-e nekünk. Ne vesztegessük el az időnket, mert az Élet homokja pereg, hol lassabban, hol gyorsabban, de mi soha nem tudhatjuk, mennyi van még a tartályban. Ezzel a tudattal kell jól megélni a mindennapokat! Amíg még a szemek peregnek…
fotó: Pinterest
