– Megyünk sétálni? – kérdezte a fiú.
A lány megrántotta a vállát, és csak bámult kifelé az ablakon. A novemberi köd szürkére festette a kertet, már nem világítottak a sárguló levelek. Az egész egy sűrű masszához volt hasonlatos, amelyben csendesen süllyed el a lélek, ha nem kapaszkodhatik meg semmiben. Viszont neki ott volt a fiú, bár olykor őt is gyűlölte. Legfőképp akkor, amikor túlontúl kedves volt hozzá.
– Hagyjál már! – felelte minden ingerültség nélkül.
A srác óvatosan mögé lépett, és puha mozdulattal a hajához nyúlt. A lány összerezzent, kis híján elbőgte magát, de igyekezett fenntartani a látszatot: jól van, semmi baj sincs, csak épp a novemberi időjárás nem kedvez a sétának.
– Akkor most magadra hagylak! Majd jövök! – mondta kedvesen, és már vette is a kabátját. Máskor is ezt tette, ha már nem bírta tovább a szemrehányást.
– Menj a pokolba és vissza se gyere! – gondolta a másik, és megfordította a tolószéket.
Szinte napra pontosan november elején szenvedett balesetet, amelyben senki nem sérült meg, csak ő. Nem volt bekötve és kirepült a kocsiból. Azóta nem tudott lábra állni. A fiúval aznap reggel veszekedve váltak el egymástól. Ő a lányokkal akart lenni, mert csajos napot tartottak, ezért mindenképp szerette volna lerázni.
Látta rajta, hogy nem tetszik neki, hogy külön utakon jár. Lina odasúgta hogy, ne hagyja magát, miért akar rabságban élni, hiszen alig múlt huszonhárom. Igazat adott a Linának, mert a kapcsolatuk is épp csak érlelődött. Nem volt szerelmes, ez volt a baj. Tetszett neki a fiú, jó fejnek találta, mégse érezte azt a nyomorult szikrát, amiről mindenki beszélt. Annak a szikrának márpedig lennie kell valahol, mert a tűz másként fel nem lobbanhat, köztük azonban alig parázslott valami. Szerelmes filmek és könyvek százain nőtt fel, mert anyja szinkronrendező volt, bemehetett hozzá bármikor a stúdióba. Otthon gyakran kivesézték a történeteket. Hány meg hány filmen ábrándozott tini korában, amelyben a szereplők szépek és fiatalok voltak, és minden ballépésük után egymásra találtak. Ha bonyolult is volt olykor a történet, amely elvétve történt meg, a végén mindenki megbocsátott, aztán éltek boldogan valami csodás tengerparti házban vagy kastélyban, Angliában. Ezekben a filmekben, az emberek soha nem jöttek a hétköznapi életből, egy kastély vagy vidéki kúria mindegyikük életében felbukkant.
Ő nem bánta, nem mosolygott a romantikus környezeten, mert úgy hitte, mindenkinek jár az ilyen szerelem. Húsz is elmúlt, mire rájött, hogy a szerelem nem érdem, nem ajándék kérdése, hanem tulajdonképpen egy szerencsés találkozásé, amelyben nem mindig jó a befejezés. Már nem számított, mert meg volt fertőzve, ezért a fiúnak, akinek nem volt egy szem kastélya sem, sőt magas sem volt, mint a sztárok, nehezen sikerült közelébe férkőznie. Tulajdonképpen csak azért sikerült neki, mert nem akart egyedül lenni, miután a Nagy Szerelem elhúzott mellette nem törődve vágyaival és álmaival. Ebbe a köztes időbe lépett be valaki, aki szerette őt.
Amikor becsukódott az ajtó, kibuggyant szeméből a sírás. Az önsajnálat könnycseppjei végigszántották az arcát, de nem törölte le őket. Milyen szánalmas, gondolta haragosan. Itt nyavalyog, amikor van, aki szereti, de ő folyton valami képzeletbeli Jackre, Timre vagy Allenre vágyik, mert a való élet Péterjei, Gáborjai vagy Attilái nem voltak elég menők neki.
Azon a szombaton, amikor megcsúszott a kocsi, amit Tímea vezetett, mindenki megúszta egy karcolással, ő nem. Kirepült és valami isteni szerencse folytán nem az aszfaltra zuhant. Ha oda esik, akkor vége lett volna az életének. Bárcsak úgy lett volna, gondolta már sokadszorra. A lába felmondta a szolgálatot, bár az orvosa azt állította, nem látja akadályát, hogy egyszer újra járjon. Ha nagyon kitartó, ha van elég akarata, megszabadulhat a széktől, és bottal akár a Földet is megkerülheti. Ennek azonban nyomát se érezte egyetlen porcikájában se.
A fiú, akit nem szeretett, mellette maradt. Látogatta a kórházban, sőt ő ajánlotta, hogy béreljenek közös lakást, és vigyázni fog rá. Azt hitte, rosszul hall, amikor az együttlakást kínálta neki.
Bolond, gondolta számtalanszor. Ahelyett, hogy rég felvenné a nyúlcipőt, még őt pátyolgatja. Persze, voltak jobb napjaik is, amikor nem mart bele folyton, de a közös tíz hónap több szenvedést nyújtott a fiúnak, mint neki. Amikor egyszer, egy keserűséggel teli estén az arcába vágta a kérdést, hogy miért, nem kapott rá választ.
– Miért vagy mellettem, minek ez a mártírkodás? – kiáltotta gonoszul. – Azt hiszed, Teréz anya lehetsz, és a mennybe jutsz?
A fiú elnevette magát, megcsóválta a fejét, majd annyit felelt, hogy esze ágában sincs a mennybe menni, jól elvan ő idelent is.
– Én nem lennék hozzád ilyen kedves! – mondta akkor gonosz arccal, mert azt akarta, hogy vége legyen már ennek a nyomorult segítségnyújtásnak. A régi lány akart lenni, aki miniszoknyában billeg a körúton, aki azt képzeli, hogy a fél világ az ő lábát méregeti, miközben ő csak arra figyel, hogy magas sarkúja bele ne szoruljon a járda repedéseibe. A lány akart lenni, aki felelőtlen volt és ostoba, aki nem hiszi, hogy őt is érheti baj.
De onnan fentről úgy döntöttek, megleckéztetik. Ha bekapcsolja az övet, megússza, mint a többiek. Ha…Azonban az időben nincs visszafelé vezető út.
Már nem lehetett sajnálkozni, mondogatni, hogy majd okosabb lesz. Már nem lehet, mert a lába egyelőre nem mozog, nem érez szinte semmit, és ez piszkosul dühítette. Mit szeret rajta a fiú? Azt, hogy nyomorék? Hogy pátyolgatni kell? Ez talán tetszik neki, mert így ki van szolgáltatva neki? Egyre mérgesebben bámult utána, és legszívesebben földhöz vágott volna valamit keserűségében. De minden magasan volt, így nem ért el semmit, csak azt a nyüves csigás bögrét, amit a fiútól kapott első hónap fordulójukra. Egészen előrenyúlt és az ujjbegyével magához rántotta. Aztán ahogy a kezében volt, elkeseredetten a fürdőszoba ajtajáig hajította. Legalább három méterrel arrébb csattant a bögre a falon, és hullott millió darabra. Nem baj, sziszegte lehajtott fejjel.
Ekkor lépett be a fiú az ajtón.
– Mi volt ez? – kérdezte ijedten.
– Semmi – felelte. – Semmi, ami fontos lett volna.
Azzal megfordította a székét, és legszívesebben kigurult volna az ajtón, de útját állták.
– Értem – hangzott a válasz. – Ha ezt akarod, legyen ez!
Azzal a hátizsákja után nyúlt és felkapta.
– Amit erőltetni kell, azt nem kell erőltetni! – mondta mosolytalanul.
– Köszönöm, te panel Coelho! – kiabálta a lány. – Ennyire telt csak tőled? Hát nem érted, hogy mennyire rossz ebben a szaros székben? Te tényleg ennyire idióta vagy?
– Értem. Tudom, de nem tudok ellene tenni. Próbálok, de neked nem elég.
– Nem próbálsz, csak pátyolgatsz! – kiáltotta mozdulatlanságra ítélt test tulajdonosa.
– Ennyit tudok. Lehet, hogy ez neked kevés, de több nem telik tőlem. Nem vagyok orvos.
– Kevés! – mondta a lány halkan. – Nagyon kevés.
A fiú felsóhajtott. Már ismerte a jelenet minden részletét. Ezerszer lejátszották, és sose változott semmi. Fájt a szíve a lányért, de nem tudta kimozdítani abból a szakadékból, ahová minden egyes nap belökte magát. Most úgy gondolta, jobb lenne már feladni. Ő ennyire képes, és többet egy fikarcnyival se tud adni. Ha ez nem fontos, akkor jobb, ha elmegy. Azzal vetett egy pillantást a lány selymes hajára, pengevékony szájára és veremsötét szemére. Nem látott benne reményt.
– Elmegyek! -közölte váratlanul.
A lány összerezzent. Rájött, hogy vége a játéknak. Még feszítette volna húrt, de már nem lehetett. A pattanás előtti utolsó pillanatban álltak, és ha most hagyja, akkor elszakad, és menthetetlen lesz minden.
– Miért szeretsz engem? – kérdezte szomorúan.
– Csak – hangzott a válasz.
A lányból kirobbant a nevetés.
– Én neked egy csak vagyok? – vigyorodott el.
– Igen, egy csak, de nem akármilyen! -válaszolta a srác és leguggolt mellé. Az ölébe hajtotta a fejét és hagyta, hogy a lány finoman a hajába túrjon.
