Csendben alázva

A verbális erőszak alattomos, sunyi. Nehezen észrevehető módon kúszik be a mindennapi életbe. Kezdetben az idegességnek, fáradtságnak tulajdonítjuk, és nőként pontosan tudom, hogy megmagyarázzuk magunknak. Mentegetjük a férfit és azonmód elkezdjük önmagunkat hibáztatni. Úgy érezzük, biztosan tettünk valamit, amiért ezt kapjuk. Vagy egyszerűen csak okot adunk rá a kinézetünkkel, a viselkedésünkkel vagy csak  unalmasak lettünk a partnerünk számára az évek során.

Amikor először hallottam a bálna szót magamra, 64 kg voltam. Persze úgy ért, mint egy arculcsapás. Aztán, amikor nem tudtam vagy inkább nem akartam teljesíteni a feleségi kötelességeim, megkaptam, hogy beteg vagyok. Forduljak orvoshoz, frigid vagyok, és az agyamban van baj, mert nem tudom, hogy a szex a házasság velejárója. Az persze nem hangzott el, hogy a férjem félrelépett, majd visszajött és itt-ott kis üzenetek bukkantak elő a telefonjából vagy az úgy felejtett e-mailjéből. Ezeket minden alkalommal úgy tálalta, hogy féltékeny vagyok és félreértem mind.  Hosszú idő után elváltunk. Nem illettünk össze, mindketten hibásak voltunk.

 
 

Két évvel a válás után elkezdtem interneten keresztül ismerkedni. Nem sok kedvvel, bizalommal, de rávettem magam, mert más lehetőséget nem láttam. És megjött a „királyfi”. Elegáns volt, ápolt, kedves. Első randira virággal érkezett és minden módon próbált elkápráztatni. Kastélyokba vitt, várakat látogattunk, mert tudta, hogy ez a mániám. Gavallér volt minden helyzetben. Főzött nekem méghozzá isteni vadhúsból készült kajákat. Csak ámultam és nem hittem el, hogy nekem ilyen szerencsém lehet. Fergeteges nyár volt. Voltak azonban intő jelek, amiket még véletlenül sem akartam észrevenni.

Az előző kapcsolatait, amiket, mint utóbb kiderült igencsak kikozmetikázott, csúnyán leszólta. Becsmérelte a nőket. Mind ostoba és kövér volt. Találtam egy sorozatot is a gépén, nem volt elrejtve, ahol a nőkkel Velencében pózolt. Sorban, néggyel. Ugyanazon a helyen, ugyanúgy beállítva. Ezen akkor nevettem. Mivel nem azonos városban laktunk és egyre gyakrabban aludtam nála, ő vitt munkába. Nem tudok vezetni, ami ekkor nagy hátránynak bizonyult. Értem jött a munka végén. Majd együtt mentünk vásárolni, postára, bankba. Vásárlás közben egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ő választ mindent. Azt mondta, hogy nekem nem kell ilyesmivel törődni, csak toljam a kocsit, mert én szép vagyok. Ha szép vagyok, akkor ezek a ilyen földi dolgok nem férhetnek hozzám közel. A nagy szépségembe a főzés azért belefért. De rosszul kockáztam fel a húst, ügyetlenül fűszereztem, nem szépen mosogattam. A bögrék a konyhaszekrényben egy irányban állhattak csak. Kiderült, hogy nem takarítok alaposan és gyakran. Vasalni sem tudtam szépen. De mindig csak mosolygott és azt mondta, nem baj, mert szép vagyok. Ettől már falra másztam, mert ahogy mondta, abban nem volt kedvesség. Igaznak sem tűnt.

Sehová nem mehettem egyedül, mindenhová szállított. Még a könyvtárba is. Nem adott kulcsot a házhoz, mert minek, ha vele jövök-megyek. A véleményemet nem hallgatta meg, sőt rám szólt, hogy ugyan már, nem értek a focihoz, a politikához és persze a főzéshez sem.

Már semmihez nem voltam elég jó. A számlák befizetésénél is kinevetett, hogy nem rendszerezem őket. Kioktatott arról, hogyan kell a bevásárlószatyorba pakolni praktikusan, mert én arra sem voltam képes. Túl gyakran mostam szerinte és a törülközőket meg állandóan cseréltem. A poharakat mosogatószerrel hideg vízben is el kellett tudnom mosni, mert akkor fényesebbek, ám én pazarlom a meleg vizet.

Ha találkoztam a barátnőimmel, elvitt hozzájuk vagy a kávézóhoz. Leszólta őket miután megvárt és hazavitt. Naponta ezerszer hallottam nagy mosolygások és néha harsány nevetés közepette, hogy milyen ügyetlen vagyok, mennyire nem értek dolgokhoz, de nem baj, mert ő megoldja. Én csak legyek szép.

Mindez egy évig tartott. Ma már magam sem értem, miért eddig. Mit reméltem? Miért tűrtem?  Közben megtudtam, hogy volt kedveseit megfigyeltette. Közölte, hogy a telefonom soha nincs biztonságban, vigyázzak rá. De az otthoni gépem sem. Burkoltan fenyegetett. A végén megszöktem tőle. Szó szerint. Mindent otthagyva hazabicikliztem 15 km-et egy homokos mellékúton. Később hoztuk el a cuccaimat egy barátnőmmel. Amikor pakoltunk, az ékszeres dobozomba öntötte a kávéját szép lassan, látványosan.

Majd engem is megfigyeltetett. Megírta. Tudott rólam mindent. Rettegtem. Nulla önbizalmam maradt. Én, aki azt hittem magamról, hogy erős, talpraesett, mindent elintéző, problémákat gyorsan megoldó nő vagyok, 12 hónap alatt egy semmi lettem.

Kinek mondhattam volna el? Ki hallgatott volna meg? Barátnőim azt mondták, tudták, hogy baj van, de nem mertek szólni. Kívülről úgy tűnt, egy álompasit találtam. Hatalmas törésekkel a szívemben és lelkemben, no meg az önbizalmamban kellett felépítenem önmagam. El kellett hinnem, hogy ostobaságom nem végleges.

Mindez szép csendben zajlott, úgy, hogy fizikai erőszak nem történt. Mégis kicsit meghaltam, majd lassan összekaparva magam, feléledtem. És most itt vagyok. És tudok újra nevetni.

fotó: Pinterest

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here