Nyirkos, téli reggel volt. Ilyenkor nem szívesen bújik ki senki a langyos ágyból. Fűtik alulról rendesen az ördögök, ahogy a tiszteletes mondta vasárnap a misén.
Fél öt lehetett, sötét volt. Biri a fejére húzta a takarót, hogy ne hallja a disznó visítását. Még semmi borzalom hang. A szúrós takaró zavarta, így kibújt és csak nyakig fuldoklott benne. Tudta, pálinkavedelésnyi idő múlva a kedvencéért mennek és kivonszolják az ólból. Gyűlölte ezt a napot, a disznóvágást, a szomszédot, aki átjött segíteni. Gyűlölte a hangokat, a szagokat, amik a naphoz kötődtek. Haragudott az apjára, aki szemrebbenés nélkül le tud szúrni egy disznót. Aki meg tudja ölni Pocikát.
Harag volt a szívében, azért is, mert amikor egyszer ezeket bevallotta, összeszidták érte. Apja megvetően végig mérte és forgatta a szemét. Látszott rajta, akkor ott leírta a kislányát. Falun nincs helye a nyavalygásnak, a hatalmas állatszeretetnek és a könyörületességnek. Az állat arra való, hogy hasznot húzzanak belőle. A legtöbb esetben persze megeszik, de semmiképp sem arra tartják, hogy valakinek a szívéhez közel kerüljön és sírjon érte.
Pocika, aki a végzetére várt ezen a ködös, barátságtalan hajnalon pontosan ilyen volt. Majdnem másfél évvel ezelőtt született tizenkettedikként. Csenevész volt és a bal hátsó lába születése közben valahogy megnyomorodott. Nehéz szülés volt. Majdnem elveszítették a kocát. Biri apja idegesen ordítozott mindenkivel, aki a koca közelébe merészkedett. A kislány remegve figyelte a disznó vergődését. Soha eddig nem ment a disznóól közelébe, mert félt. A szomszéd Annika mamója azt mesélte, a disznók emberhúst is esznek alkalomadtán. Megtámadják a gazdájukat, és az is megesett már, hogy kisgyereket faltak fel.
Így ő messziről elkerülte a disznóólat. Igaz, még csak hatéves volt, nem neki kellett etetnie őket. Nem úgy, mint a 14 éves bátyjának, akinek kora reggel már kevernie kellett a moslékot, mert a disznók éhesek és türelmetlenek voltak.
Pocikát az apja agyon akarta csapni, ahogy a világra jött, mert hibás jószág nem kell senkinek, csak a baj van vele. A kislány addig könyörgött, amíg nagy nehezen beleegyezett, hogy életben hagyja.
Ettől a pillanattól kezdve Pocika Birié lett. Az anyakoca sem törődött nyomorék malacával, így Biri vált kizárólagos mamájává. Nagyon büszke volt erre. A nevét is ő találta ki. Cumisüvegből etette és az udvar elkülönített sarkában készített neki fekhelyet. Ahogy múltak a hetek a kismalac megerősödött és olyan virgonc lett, hogy mindenki a csodájára járt. Sérült lábával is jól mozgott. Hatalmas életerő lakozott benne. Még futni is tudott.
A kislány bátyja, Gyuri egy kerítést eszkábált neki a fekhelye köré, így a többiekkel nem vegyült. Azt azért nem lehetett mondani, hogy ólja volt, mert a lakhelye nem volt más, mint egy karám-féleség. Fedele sem volt. Biri sokat gondolt arra, hogy vajon Pocika éjjelente figyeli-e a csillagokat? Vajon vágyakozik-e oda? De ezeket a kérdéseit senkinek nem tette fel. Tudta, hogy anyja kinevetné, apa pedig alaposan leszidná a butáskodása miatt. Gyurit pedig legfőképpen a lányok érdekelték, nem pedig az, mire gondol egy koszos malac éjszakánként.
A disznóvágás napja mindig nehéz nap volt. Sokan jöttek segédkezni, meg jóféle házi pálinkát iszogatni. Már akkor nem voltak józanok, amikor a reggelihez hívták őket.
Biri apja magas, testes ember volt. Szeretett dirigálni, de még jobban élvezte, ha látta, hogy mindenki tart tőle. Kiabált is folyamatosan. Az arca bevörösödött, és ha valami nem úgy ment, ahogy ő szerette volna, akkor dühbe gurult. Megesett, hogy a tulajdon öccsét hazazavarta, mert rosszul fogta a disznó lábát a darabolásnál.
Mindenkinek megvolt a feladta. Senki nem húzhatta ki magát. Biri apja úgy vezényelte le a disznóvágás nem egyszerű műveletét, mint egy csatát. Közben pedig ivott, kiabált, de a keze is járt, nem csak a szája. A kislány ezeken a napokon félt tőle a legjobban. Soha nem tudott a kedvére tenni. Természetesen neki is volt munkája, nem téblábolhatott csak úgy, semmittevés nélkül. Meg kellett pucolnia a fokhagymát, egy ölnyit, ami a kolbászba került később meg a májra. Minden gerezdet aprólékosan kellett meghámoznia. Ha netán egy láthatatlan hártyát rajta felejtett, az apja szeme szikrákat hányt. Egyszer megpofozta a figyelmetlenségéért.
A sok szörnyű disznóöléses nap után eljött a mai. Pocika halálának a napja.
Biri mereven feküdt a rossz rugójú ágyon és nézte a plafont. Már nem volt könnye. Tegnap órákon át zokogott. Próbált könyörögni a 160 kilóra hízott disznó életéért, ám szavai nem értek célt. Az apja annyit mondott, nem gondolta volna, hogy az a nyamvadt malac egyszer ekkorára hízik. De ha már így lett, biztosan finom kolbász lesz belőle. Ha Biri megkóstolja, biztosan nem fog rícsogálni miatta. A rántott csirke evése közben sem nyafog.
Biri szívében a fájdalom hatalmas máglyát rakott. Lüktetett benne a tehetetlenség. Tudta, ha nem tesz valamit félelmetesen rövid idő alatt, akkor Pocikának kampec. Kolbászként és hurkaként végzi a kamrában.
Kidugta a fejét a takaró alól. Még mindig semmi. Pedig a konyhában már gyülekezett a kivégző osztag. Ki tudja hányadik pálinkánál tartottak. De csak nem indultak el végrehajtani a gyilkosságot. Egy-egy kurta nevetés és anyjának fura, sikongó kacaja töltötte a konyhát.
Felvette a papucsát és a székre hanyagul ledobott kabátkáját. A pizsama kicsi volt már rá, a kabát meg nagy.
Lüktető gondolatok közepette óvatosan, de megszületett fejében a terv. Amíg mindenki a munkára issza magát, addig ő kiengedi Pocikát a hátsó, üres telekre és elbújtatja valahol, ahol nem lelnek rá. Ez jó ötletnek tűnt. Igaz, hogy már akkora, hogy lovagolni is tudna a hátán kényelmesen, de majd csak adódik menet közben valamilyen lehetőség. Talán sikerül neki a közeli erdő felé terelnie. Azok ott a konyhában, a büdös pálinka gőzében lepődjenek csak meg! Az ő malacából nem lesz füstölt kolbász.
Olyan óvatosan nyitotta ki a szoba ajtaját, hogy azt biztosan nem hallotta meg senki. Különben sem rá figyeltek. Durva viccek röpködtek a konyha hajnali párájában. Egyre hangosabban beszélt mindenki. A pálinka nem csak melegséget, hanem bátorságot is adott. Lassított mozdulatokkal osont el az üvegajtó előtt és pillanatok alatt az ólnál volt.
A disznó, mikor meglátta, nyugtalanul horkantott egyet. Szemében félelem volt. Ezt a kislány azonnal észrevette. Mintha megérezte volna, hogy a halál angyala közeledni látszik. A disznóknak is biztos volt angyaluk, aki a sármennybe kísérte őket. Aztán ahogy tudatosodott benne, hogy Biri az, mintha megnyugodott volna.
A kislány felemelte az ólajtó reteszét, és az kinyílt.
– Gyere, Pocika, el kell mennünk! – mondta neki határozottan.
A disznó ránézett. Nem mozdult. Miért is tette volna? Nem volt szokás őt kifelé terelgetni. A kislány közelebb lépett és átölelte a nyakát. Most megint a kacskalábú kismalacnak érezte, akit oly hősiesen megmentett már egyszer.
– Gyere már, kiviszlek innen! Mozdulj!
De nem történt semmi. Biri megpróbálta megtolni a fenekét. A 160 kg hústömeg lecövekelt. Aztán a fülét rángatta egyre kétségbeesettebben.
– Kifelé már, te lusta dög! Nem érted, hogy mindjárt meghalsz?! Hallod!! Menekülj!
A disznó kábán nézte a kislányt. Aztán röffentett egy hatalmasat. Mintha mondani akart volna valamit. Biri lerogyott mellé, átkarolta újra a nyakát és elkezdett keservesen sírni. A meleg könnyek végigfolytak az arcán és a cseppecskék lepotyogtak a földre. Rájött, hogy nincs mit tenni. Pocika készen áll a nagy útra, ahonnan még nem tért vissza senki. Csak szorította a disznót, ami kőbe merevedve várt.
És megérkeztek a gyilkosok. Az apja volt a fővezér. A szemük már üveges volt a sok italtól. Bűzlöttek. Az apja kezében megvillant a hatalmas kés. Biri tudta, hogy azt fogja most a disznó nyakába döfni, akiből azonnal elszáll majd az élet. Látta már nem egyszer. De azok nem Pocika voltak. Az ő kedves állata soha ebben a nyavalyás életben nem fogja már őt vidám dörgölőzéssel köszönteni. Nem eszik habzsolva a kezéből enni, amit soha le nem harapna, hiába ijesztgette ilyesmivel Annika dédmamája.
– Menj vissza a házba, de azonnal! – rivallt rá az apja. – Ki engedte, hogy ki gyere?
Biri felállt. Még egyszer ránézett Pocikára. Már nem volt könnye, amit elsírhatott volna.
– Takarodj! Nem hallod! – ordított az apja.
A kislány lépett néhányat. Az ól mellett elfogta a szédülés és térdre rogyva hányni kezdett.
Érdekes módon a disznó nem visított. Mintha tudta volna, hogy a lány nem lehet részese a haláltusájának. Csendben ment el. Egy hang nélkül. Úgy, ahogy világra jött.
fotó: Pinterest
