Vannak olyan szerelmek, amelyekről a költők írnak? Vajon lehet úgy szárnyalni, ahogy versekben? Nem, talán ilyesmi nem létezhet, mert az ember lelke nem bírná el. Ha repülne, mi maradna belőle a földön? Hogy adhatná át magát a mindennapoknak?
Ilyesmi képtelenség, mondta a fiú a lánynak, amikor az hasonlót kért tőle. Nem lehet a végtelenségig égni, még egy gyertyának is megvan a szavatossági ideje, a tűznek és a faggyúnak is, akkor hogyan lehetne más egy ember, ami szintén csak anyag? A fiú megrántotta a vállát. Már megint ez a sok elmélkedés, aminek nincs értelme, gondolta. Az járt a fejében, hogy nem lett kész a Tündével, az ócska, motorral, amit haverjának ígért, mert a másik motort szerelte, ami évek óta porladt nagyapja fészerében. Egy hatvanas évekből megmaradt Pannonia T5 volt, amelynél szebbet sose gyártottak futószalagon. Legszívesebben magához ölelte volna, annyira gyönyörű vas volt. Természetesen az idő kikezdte, de a fiú nem bánta, mert szeretett vele szöszmötölni.
Sejtette, hogy a lány féltékeny a fekete csodára, de csak mosolygott a bajusza alatt. A nők mindenre képesek féltékenykedni. Még egy tárgyra is, aminek nincs lelke. A Pannoniának azonban biztos volt, mert fel-felfénylett egyik-másik délutánon, amikor úgy csinosította, mint egy elsőbálos úrilányt.
A lány néha benézett hozzá, megkérdezte, kér-e valamit enni vagy inni, de ő nem akart mást, csak minden egyes nap jobban és jobban ragyogtatni a szépséget. Tudta, hogy el kell adnia, és ettől megszakadt a szíve, de szükségük volt a pénzre, a papa beteg volt. A motor a nagyapjáé volt, akiről nehéz volt elhinni, hogy valaha használta, mert már annyira öreg volt, hogy a fiatalság könnyed bája a tekintetében is kihunyt, nemhogy a lelkében. Nem is emlékezett már arra, hogy valaha két keréken száguldott, mert már nem emlékezett semmire, ami évtizedekkel azelőtt történt. Számára még a most sem létezett, mert mire feleszmélt, már el is múlt a pillanat.
Ez ijesztette meg legjobban a lányt, aki tizennyolc évével a halhatatlanság kortyát itta reggel, este, és nem tudta felfogni, hogy létezhet olyan állapot, amikor ő majdan elfelejti a fiút, akiért lángol. Szó szerint égette a szerelem. Tudta, hogy nem lenne szabad. Ami ég, az egyszer elég. És ő nem bánta, hiszen az élet akkor ér valamit, ha nem csak parázslik, várva egy nagy esőt, amely majd eloltja.
A fiú szerette őt, de nem úgy, ahogy elvárta volna. A költők nem langyos érzésekről írtak, ők mindig magas hőfokon izzottak, hogy aztán egy pillanat alatt elfújja őket a szél.
Néha veszekedett vele, máskor megsértődött, és napokig tüntetően kerülte, majd visszahízelegte magát mondván, butaság volt tőle az egész szeressjobban-cirkusz.
A srác ilyenkor komolyan rábámult mélybarna szemével, és hagyta, hogy minden menjen a maga útján tovább.
A Pannonia szépen alakult, és biztos volt benne, hogy ha elkészül, egy gyűjtő vagyonokért fogja megvenni. Kellett is, mert nem volt annyi pénz a világon, amennyiért nagyapjára gondot viselt volna valaki. Az öreg házsártos volt és undok is, a fiatal nők fenekét nem egyszer megtapogatta, így kerülték őt. Nem lehetett magára hagyni, mert ha nem figyeltek rá, elindult a vonat felé, mindig utazni akart.
Amikor megkérdezték tőle, ugyan hová menne, cinkosan kacsintott egyet, és azt felelte, a széplányokhoz. Majdnem nyolcvan volt, ráncos nyaka belecsorgott inge gallérjába, de nem akart tudomást venni róla. Egész életében a nők után futkosott, és ezen demenciája sem változtatott. Mintha ez lett volna életében az egyetlen stabil pont, a vágy, hogy megkaphasson mindenkit, akit akart. Felesége már egy évtizede nem élt, nem is emlékezett rá, legalábbis azt hitték. Ám a lány egyszer észrevette, hogy amikor Magdi nénit említették neki, az öreg arca megrándult, mintha kellemetlen emlék tolult volna az agyába. A fiú nem ismerte a kettejük közti kapcsolatot, ahogy más unoka sem tudott semmit nagyszülei szerelmi életéről, hisz az tabu volt.
Miután három ízben is visszahozták a vasútállomás környékéről, úgy döntöttek, otthonba kell adni. Nem maradhat a házban, mert egyszer még magára nyitja a gázt, vagy elcsámborog, és elcsapja egy kocsi. Bezárni semmiképp nem akarták, még emlékeztek rá, milyen szabad és önálló volt akár öt éve is. A betegség azonban alattomosan közelítette meg. Óvatosan poroszkált felé az úton, majd egy napon lecsapott rá.
A fiú anyja sírva mesélte, hogy az öreg nem ismerte meg, amikor beugrott hozzá pár üveg paradicsommal, amit nagyon szeretett. Azt ordította rekedten, hogy hívja a rendőrséget, ha nem takarodik el. Amikor visszatért emlékezete, tagadta, hogy tudná, mit mondott.
A lány az egyik durcás kirohanás után úgy döntött, próbára teszi a fiút. A közelébe se megy, megvárja, amíg hiányozni kezd, és akkor majd örömmel borul a nyakába. Eltervezte, hogy fánkot süt vagy krémest, mert mindkettőt szereti, aztán majd elárasztja szeretetével, és megmondja neki, hogy haragja nem is volt igazi. Maga előtt látta csendes barna tekintetét, mélységes megnyugvást árasztó szemeit, és már előre örült ölelésének.
Ám a fiú nem jött sem aznap, sem másnap. Nem is kereste. Üzenetet sem hagyott. Amikor már nem bírta tovább a várakozást, átszaladt hozzájuk, de a műhely zárva volt. A ház is. Nem tudta mire vélni. Büszkeségből azonban nem hívta fel, elvégre ő volt a sértett fél. A szomszédok nem tudtak semmit róla, vagy ha tudtak, hallgattak. Amikor belesett a piszkos ablakon, azonnal látta, hogy a motor elkészült. Gyönyörű volt. Elmosolyodott. Ez azt jelentette, hogy vevőt lehet rá keresni, és a papa otthonba kerülhet, lesz miből fizetni egy ideig. Ez hatalmas dolog volt a családnak, amely nem tudta már tovább viselni a terheket. Az öregek tagadhatatlanul sok problémát jelentenek a fiataloknak, közölte az anyja többször is, ha szóba került a helyzet.
Hiányzott neki a fiú, hiányzott a csendje, zárt békéje, és világlátása, amely tele volt derűvel. Mégse hívta fel, mert makacssága továbbra is erőnek erejével tiltotta. Talán az ő szerelme nem ér az égig, gondolta sokadszorra. Ha meg csak félútig kapaszkodik, akkor nem számít. Neki mindent elsöprő kell, amolyan halálosan komoly, amilyen nem sok születik manapság.
Két nappal később végre észrevett némi mozgolódást a ház körül. Sőt a fiút is megpillantotta, aki gondterhelt arccal járt-kelt az udvaron, úgy látszott, emészti valami.
Nem hiányzom neki, tudatosította. Ha nem így lenne, keresne. Egész este a szobájában olvasott, régi versek szárnyán utazva kutatta a szerelmet. Látta, hogy azokban valóban nagy lánggal égnek, majd el is lobbannak a benne élők. Gyertyaláng volt a legtöbb, csak egy másodpercig világított, majd kihunyt. Ekkor elővette a telefonját és írt egy rövid üzenetet. Sokáig nem jött válasz. Szíve kezdett ököllel vert üveghez hasonlítani.
Aztán annyit írt a srác, hogy most nem ér rá, majd keresi, és vigyázzon magára. A lány elsírta magát. A játék véget ért, gondolta. Vesztett.
Kiment a konyhába, hogy igyon egy korty vizet, és hallotta, amint az anyja azt mondja valakinek, jobb lesz az öregnek, ha figyelnek rá egy otthonban. Jobb lesz mindenkinek, kontrázott egy ismeretlen hang.
Először életében az öreg miatt is könnyezett. Milyen élet az, amelyet mindenkitől távol kell befejeznie, gondolta keserűen. Ivott pár kortyot és visszament a szobájába. Miután elfogytak a könnyei, végigdőlt az ágyon és ruhástól elaludt.
Hajnalban egy csattanásra ébredt. Azt hitte, álmodott. Pillanatok kellettek, mire rájött, hogy mégsem. Felugrott és kirohant az utcára. Nem messze a földön hevert a szép motor, mellette a fiú nagyapja. Még lélegzett. A fiú ott térdelt mellette és fogta a kezét.
– Tamáska, ne vigyetek otthonba! – suttogta. A fiú bólintott.
– Papa, nyugodjon meg! – mondta a srác. A lányra nézett, az őrá. Nem Tamás volt a neve, hanem Attila. Apja volt Tamás.
– Editke mellett akarok nyugodni! – Ezek volt az utolsó szavai.
A fiú lehajtotta a fejét. Editke…Vajon ki az az Editke?
Pár pillanattal később a lány keze után nyúlt, és tenyerébe fogta. Szemébe nézett és hagyta, hogy mindkettőjüket átjárja a végesség lehelete, amely egyben a végtelenséget is közéjük csempészte.
Kép forrása: Pinterest
