Egy eltévedt szerelmeslevél 13. rész

"Írisz! Én nem azért vagyok itt, mert beijedtem. Szeretném elmondani neked, hogy rettentően sajnálom, ami történt. Azok a gyerekek, akik voltunk, ostobák voltak. Meg akartak felelni egymásnak, és nem gondolkodtak. Azóta elmúlt majd húsz év. Sokat tanultam és változtam. Már te se vagy kislány. Fogadd el, hogy az idő segíthet."

A nap további részében újra írta a programok jó részét, ellenőrizte a számításokat, és megpróbált csakis a munkára koncentrálni. Szerencséje volt a főnökével, mert bár keményfejű, hajthatatlan ember volt, úgy látszott, ez esetben kivételt tesz vele. Mégis, mire csökkent iszonyatos fejfájása, a kedve nem lett jobb. Úgy gondolta, nem tehet mást, mint megkeresi a lányt, és szemtől szemben elbeszélget vele. Már nem gyerek, hogy holmi irományok mögé bújjon. És régen nem az a szerencsétlen kis hülye, aki valaha volt az általánosban. Ha ezt nem érti meg, és továbbra is a bosszú élteti, akkor kitálal.

Fél öt múlt pár perccel, amikor kilépett minden felületről, és nagy levegőt vett. Érezte, hogy nyúzott a feje, most nem volt kedve mosolyogni, mint az első levelek után. Ki gondolta volna, hogy idáig fajul a dolog?

 
 

Nem a lépcsőt választotta, beszállt a liftbe, és ki is szállt pár másodpercen belül. Fogalma sem volt, hogy merre találja a lányt, de sejtette, hogy nem mindennapi neve segít neki. És valóban, már az első nő, egy idősebb, rámutatott a konyhára, és közölte, hogy most látta bemenni. Zsolt nagyot sóhajtott és benyitott. Nem tervezte, mit fog mondani, inkább arra koncentrált, hogy higgadt maradjon, miközben a szíve vadul vert.

Írisz épp a vízforralóval babrált, amikor meglátta őt. Szinte megfagyott a levegő a helyiségben.

– Szia! Úgy gondolom, ideje lenne beszélgetnünk! – mondta neki. Érezte, hogy kiszárad a torka. Írisz rövid, barna szoknyában, fehér garbóban és magas szárú csizmában úgy nézett ki, mint egy címlaplány. Az arca azonban nem volt halszerű, mint azoké.

– Igen? Most? – kérdezte flegmán.

Te jó ég, hogy védekezik, mondta magában. Hiába lett szebb, vékonyabb, belül még mindig az elhízott, szomorú kislány maradt.

– Nem halogatnám tovább. Üljünk le és tisztázzuk a dolgokat!

– Tényleg? Na, ne mondd! Ki vagy te, aki idejössz és dirigálsz nekem?

– Írisz, hidd el, én valóban csak beszélgetni akarok. Nem akarlak bántani, egy rossz szót se tudnék mondani. Kérlek!

A lány keze remegni kezdett. Elsápadt, úgy látszott, mintha azonnal el akarna ájulni.

– Jó. Bár nem tudom, mit vársz. Azt hiszed, hogy évek gyötrése elmúlik egy bocsánattal?

– Nem várok semmit. Egyszerűen beszélgessünk. Szeretném, ha tudnád, hogy a jó szándék vezérel. Én nem az a tízéves hülye vagyok, aki régen.

Írisz megfordult és letette a vízforralót. Teste megfeszült az idegességtől. Száját szorosra préselte, szeme elvékonyodott.

– Rendben. Üljünk le a kis tárgyalóban, az mindig szabad.

Azzal választ se várva elindult. Hátra se nézett, tudta, hogy Zsolt ott van mögötte.

– Hallgatlak! – mondta, amikor leült a fotel szélére. A barna bőrfotel megnyikordult, de ezen túl nagyon nagy csend volt mindenhol.

A fiú a kanapéra huppant, és rossz előérzettel nézett rá. Az ellenségességet nem tudta nem észrevenni. Már bánta, hogy nem kapcsolta be a telefonját, szívesen rögzítette volna a beszélgetést. Ebben a pillanatban rezgett is a készüléke, mire előkapta, kinyomta, és hangfelvevőre állította.

– Bocsánat! – mondta mentegetőzve. – Köszönöm, hogy beszélhetünk.

– Meg is értem, mert beijedtél, igaz? – A lány nem volt kispályás, ez látszott rajta. Hol volt már az a szende-írogatós Tünde, akivel elindult a történet?! Mintha az egész egy kitalált mese része lett volna, ahogy az is volt.

– Írisz! Én nem azért vagyok itt, mert beijedtem. Szeretném elmondani neked, hogy rettentően sajnálom, ami történt. Azok a gyerekek, akik voltunk, ostobák voltak. Meg akartak felelni egymásnak, és nem gondolkodtak. Azóta elmúlt majd húsz év. Sokat tanultam és változtam. Már te se vagy kislány. Fogadd el, hogy az idő segíthet.

– Vicces, ahogy ezt a blablát nyomod! Soha nem gondoltam volna rólad, hogy ilyesmit képes leszel kimondani. Lehet, hogy te hiszel ebben, én azt gondolom, hogy aki gonosz volt, az is marad.

– De hát gyerekek voltunk!

– Ez nem mentség semmire.

– Tudom. De én azt látom, hogy magadra találtál. Nem élhetsz a múltban. Mit szeretnél, mit tegyek, hogy ne érezd magad rosszul? Újra meg újra elmondom, hogy sajnálom, ami történt, de már mögöttünk van.

Írisz felnevetett. Keresztbe tette lábát és előrehajolt.

– Ennyivel nem lehet megúszni a dolgot, kedves Zsoltika, ugye tudod! Mondj fel, és tűnj el innen! Az sokat segítene rajtam.

Zsolt meghökkent.

– Ha elmegyek, akkor rendbe jön a múlt? Ezt tényleg így gondolod? Tulajdonképpen ezt te is megtehetnéd. És már jobban is éreznéd magad – mondta ki egyenesen, amit gondolt.

– Eszem ágában sincs! Arra a projektre szükségem van, amit csináltál!

Ekkor állt össze a kép. A lány a nagy munkát akarta, azt, amelyik épp a siker kapujában állt. Szóval mégse a gyerekkori bántás volt az elsődleges. Zsolt kis híján felnevetett a megkönnyebbüléstől.

– Te tényleg az én munkám akarod? Tudnád folytatni, mert nem kész teljesen?

– Ne aggódj! Megoldom! Te csak add nekem, és majd tálalom úgy, ahogy én gondolom. Mit szólsz a javaslatomhoz? Így egálban lennénk.

– És a régi kislány?

– Leszarom. Végre sikeres lesz, te meg jóváteheted, amit elkövettél régen.

– Ez az ára a szekálásnak?

– Igen. Azt hiszem, megéri, nem? Úgyis lelkifurdalásod van, mert ha nem lenne, akkor nem keresel meg. Igazam van?

Zsolt nem válaszolt. Odakint csend és sötét volt. A kis tárgyaló foteljében azonban egy olyan lány nézett vele farkasszemet, aki nem tűrt ellentmondást.

Folytatjuk…

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here