Napokig csend volt. Zsolt tudta, hogy Tünde megbántódott, még akkor is, ha semmi bántó nem volt abban, amit írt. De hát ki szereti az igazságot? Voltaképpen nem sokan, csak szeretik azt állítani, hogy igen, mert jól hangzik. Az igazság gyakran nem szép, nem kegyes. Egy ismeretlenre, jelen esetben rá, sokkal könnyebb haragudni, mint arra az elérhetetlenre, akit tulajdonképpen nem is ismer a lány, de piedesztálra emelt csak azért, mert az átlagosnál jobb a külseje. Mindenki arról papol, hogy a belső értékek a fontosak, aztán az első alkalomnál sutba vágja az elveit, és szalad olyanok után, akik semmit nem tettek, amitől jobb, vagy pozitívabb lett a világ. Pusztán vannak.
Ő átlagos volt. Se sovány, se kövér, közepesen vicces, olykor morgós, de alapjában véve rendes fickó. Mégse volt jelentősebb kapcsolata, mert a lányok, akikkel összesodródott, mind mást akartak. Volt, akinek azt hiányolta belőle, hogy nem elég kalandvágyó, a másik szerint nincs benne buliszenvedély. Akadt, aki szerint folyton kirándulnia kellene a munka helyett. Hosszabb-rövidebb vergődtek, aztán elengedték egymást.
Jó ideje nem volt mellette senki, de észre se vette, mert tényleg minden idejét lefoglalta a munka. Viszont ez a lány, a maga setesuta módján felkeltette az érdeklődését. Úgy döntött, most nem fog várni rá, hanem ő fog írni neki. Hogy lesz-e értelme, majd kiderül. Ezért késő éjjel, amikor már rég aludnia kellett volna, nekifogott.
Kedves Tünde, Kedves Pinokkió-lány! (aki hazudós!)
Érzem, hogy túllőttem a célon, és megbántottalak. Hidd el, nem akartam rosszat, csak zavart, hogy mennyire nem vagy tisztában önmagaddal. Nem mintha én pár üzenetből megismertelek volna, mégis megéreztem belőled valamit. Úgy gondolom, ideje lenne találkoznunk, mert ha véletlenek vannak is, akkor most ne hagyatkozzunk rájuk, hanem vegyük kézbe a dolgokat. Úgyis tartozol egy teával, én meg egy bocsánatkéréssel nyers szavaimért. Mit szólsz, ha tovább nem írogatunk egymásnak, hanem beülünk valahová, és beszélgetünk egy jót? Nem kell tartanod tőlem, hiszen végigasszisztáltam egy kudarcba fulladt próbálkozásod, és ezek után is úgy hiszem, jól van minden, ahogy van.
Többet, jobbat érdemelsz. Legyen hát meg a találkánk, ha benne vagy! Holnap, ha válaszolsz, ha nem, én ott leszek a Pozsonyi úton az Amélie-ben hatkor. Ha eljössz, megtalálsz, ha nem, akkor úgy veszem, hogy nem volt kedved most teázni. Nincs harag. Mit szólsz hozzá?
Zsolt
Amikor rányomott a küldésre, az járt a fejében, hogy ennyivel tartozik a lánynak és önmagának. Máskor is be szokott térni a kávázóba, hazafelé gyakran megiszik egy kávét, már ismerik, szóval, ha Tünde nem jön, akkor majd dolgozik egy keveset még, és hazamegy. Hogy tulajdonképpen mit vár ettől a találkozástól, maga se tudta. Talán semmit, csak érezte, hogy muszáj egyszer találkozniuk.
Másnap reggel még vetett egy pillantást a mailjeire, de nem jött válasz. Megrántotta a vállát, felkapta a táskáját, és már rohant is dolgozni. Az egész napja zűrös volt, probléma probléma hátán jelentkezett, de öt körül váratlanul kitisztult az ég. A cégben is, és a valóságban is, mert addig csúnya szürke volt minden.
Felállt, kinyújtózott, és úgy döntött, nem száll villamosra vagy buszra, hanem sétál egy nagyot. Jól esett megmozgatnia elgémberedett tagjait. Az Amélie egy remek hely volt, gyalog fél óra, persze franciás, mi más. Mégse csajos, inkább bohém, ahogy azt az ember a film után elképzeli.
Leült, kért egy hosszúkávét, és várt. Látta, hogy Tünde továbbra sem válaszolt neki, ami jelenthetett bármit. Úgy gondolta, kicsit szörfözik a neten, beleolvas pár cikkbe, aztán hagyja, hogy minden menjen a maga útján. Ha a lány nem akar találkozni, nem akar. Elvégre, halálos és viszonzatlan szerelemben van egy másik Zsolttal. Tíz perccel később, ahogy kibámult az ablaküvegen, meglátta. Ráismert. Épp a bejárat előtt szobrozott, tanácstalanul nézett jobbra és balra, aztán elővette a telefonját. Szép volt. Barna, hullámos hajú, nyúlánk lány, keresztben lógott rajta egy kék táska. Vékony bőrdzsekijét szorosan összehúzta magán. Ha a hatalmas ablak felé fordult volna, Zsolt integet neki, de nem tette. Figyelte, ahogy tétovázik, ahogy hátradobja a haját, de a telefonjától nem tud elszakadni. Biztos volt benne, hogy ő lehet az, bár fiatalabbnak tűnt huszonnyolcnál. Ám ezekben a saccolásokban sosem volt otthon. Így elmosolyodott, és még várt egy keveset, aztán finoman megkocogtatta az ablak üvegét. A lány megfordult, csodálkozva rámeredt, de nem mosolygott.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
