Voltam otthon, de jövök vissza, haza. Ezt régebben gyakran mondogattam és fel sem tűnt, milyen ellentét van benne. Mert nem is volt. Sokaknak van több otthona, nekem két hazám. Nemrég valaki azt mondta nekem, írj arról, milyen volt kisebbségnek lenni Jugoszláviában, mit éltél meg ott.
Jugoszlávia, a szabad, a jómódú, pimasz ország, csak fél lábbal haladt a szocializmus útján. Ott nőttem fel úgy, hogy ha megkérdeztek bennünket valahol, kik is vagyunk, akkor azt mondtuk, jugoszlávok, magyarok is, de akkora volt a büszkeség bennünk, hogy nem utóbbit hangsúlyoztuk. Tudom, hogy ezt ildomos lenne tagadni, hiszen Vajdaságot is elveszítette Magyarország és ezért sírni-ríni illik. De akkor régen, amikor még a fénykorát élte ez az ország, amikor a Coca Cola mindennapos volt, az amerikai filmek nem voltak kuriózumok, és a Tom és Jerry rendes esti mese volt, senki nem akart annyira magyar lenni. Éltünk egy jómódú, nyugatra kacsingató országban, és nem sokat keseregtünk azon, hová is tartozunk. A boltok roskadásig tele voltak, a farmer menő volt és nem újdonság, a külföldi együttesek lemezeit meg bármikor megvehettük.
Jugoszlávia nem Erdély volt, nem akarta senki hatalmas hittel és erővel őrizni a magyar nyelvet, ezért a szerbhorvát szavak keverése a magyarral fel sem tűnt. Apám a zadrugában dolgozott, ami a TSZ megfelelője volt, majicában (póló) jártunk tavasszal és a patika volt a lábunkon, ami nem gyógyszertár volt, hanem tornacipő. Az iskolában Tito képe függött minden tanterem falán, de a szerbhorvát nyelvet nem erőltették ránk, csak annyira, mint egy idegen nyelvet.
A magyar falvakban magyar iskolák voltak, magyar könyvtárakból magyar könyveket kölcsönöztünk. A tévében is ugyanazt néztük, mint az anyaországban, ezen mindig mindenki csodálkozott később. Mazsola nekem is a tökházban lakott Manócskával és Tenkes kapitánya ugyanúgy elvarázsolt, mint mindenkit.
Gyerekként nem éreztünk semmit az elnyomásból. Ha volt is, mi fiatalok voltunk, iskolába jártunk és történelem órákon valamivel többet tanultunk a szerb, horvát és a bosnyák háborús hősökről, mint akárki. A magyar történelem középiskolás koromban került csak a látókörömbe, mert egy olyan tanárunk volt, aki belénk verte a honfoglalástól 1956-ig.
Jó volt az akkori Jugoszláviában. Az ottani együttesek zenéit hallgattuk meg persze Eddát, Hungáriát, Illést, Omegát, de senki nem mondta azt, hogy pfuj, ez szerb vagy bosnyák esetleg horvát. Az elfogadás nagyon nagymértékű volt, ahogy a vegyes házasságok is.
Azt is megtanultam, hogy sokan sokfélék vagyunk és nem attól lesz jó valaki, hogy minek született, hanem attól, milyen emberré formálódik.
A mélyben talán fortyogtak az ellentétek, de semmi nem tört fel. Éltünk, örültünk, tanultunk és büszkék voltunk a gyönyörű Adriára, mert nem erdei iskolába mentünk tanév végén, hanem a TENGERRE.
Ezért amikor haza utazom, a fatornyos hazámba, akkor is örülök, mert kis falumban, ahol felnőttem, mindenki mindenkinek köszönt. Az öregasszonyok pletykáltak az utcasarkon, a (szoba)festő még hengerrel húzta a mintát a tisztaszoba falára, anyám meg évente száz csirkét vágott le, mert folyton csirkepaprikást csinált öklömnyi nokedlivel, amit galuskának hívott.
Az utcán játszottunk egész nap. Senki nem figyelt ránk. Ipiapacsoztunk, a betonjárdára szobákat terveztünk a jövendő házunkból, indiánok voltunk a kukoricaföldön a szárkúpok közt.
Idővel más hazám lett. A gyökereim ott maradtak, de már itt vagyok itthon. Ha Rúzsa Magdi énekli a Sad Adiot, sírni tudok, de tudom, hogy itt a helyem.
Itt lett családom, itt lettem felnőtt, itt lettem azzá, aki ma vagyok. De ha nincsen az a régi, boldog világ, az a gyerekkor, amit ott éltem meg, most nem lennék ez az ember.
Odahaza már szinte semmi nem maradt a régi dolgokból. Az emlékek visszahúznak, még hallom anyám hangját, ahogy az udvar közepén állva kiáltja a nevem, mert menni kellett vacsorázni! Ez volt a korabeli mobil. Látom apámat, ahogy fáradtan hazaér, eszik, és már pattan is a traktorra, várja a munka. Mindig dolgozott. Soha nem láttam unatkozni, tengni-lengni. Ha becsukom a szemem, most is tudom, hogy valahol ott horkol az égi televízió előtt, mert szokás szerint fáradtan bealudt a filmen.
Két haza, egy szív… Ugye, lehet így szeretni?
fotó: Pinterest
