Lídia Poët neve nem ismeretlen ma a világban. Ő volt az első nő Olaszországban, aki hivatalosan ügyvédi esküt tett. Az első, akit bátorságáért kizártak saját szakmájából. 1883-ban hiába teljesítette az ügyvédi vizsgákat, hiába jegyezték be a torinoi ügyvédi kamarába, egy hónappal később már ki is tették. Azzal indokolták, hogy a nők természetüknél fogva alkalmatlanok jogi feladatokra. Hivatalosan nem tiltották meg hogy egy nő ügyvéd legyen, csak épp nem engedélyezték, ami egyet jelentett azzal, hogy a nőket újra meg újra háttérbe szorították.
„A bíróság egyértelműen kijelenti, hogy az ügyvédi kamara egy olyan hivatal, ahol nőknek nincs helyük. Helytelen és nem kívánatos lenne, ha a nők olyan vitákba avatkoznának bele, amelyek túlmutatnak a gyengébb nem által szabott határokon. Nem is beszélve arról a tényről, hogy milyen veszélybe kerülne az ítélethozatal hitelességére, ha egy ügyvéd a tógája alatt különös és bizarr ruhaneműket viselne, melyeket a divat gyakorta rákényszerít a nőkre. Ennél fogva a nőket nem szabad megbízni olyan feladatok ellátásával, melyekre felépítésük folytán sem alkalmasak, és amelyek megakadályoznák őket abban, hogy a számukra alkalmas a feladatokat lássák el, különösen, ami a családon belüli szerepüket illeti.” (Részlet a Netflixen futó sorozatból, amely némiképp elferdíti az ügyvédnő életét.)
Ő azonban nem hátrált meg, nemhiába tanult, hanem testvére irodájában kezdett el dolgozni. Hírbene lassan nőni kezdett, miközben harcolt a nők jogaiért, konferenciákat szervezett és kiált a nők társadalmi és politikai egyenjogúsága mellett.
Ma, amikor ezt természetesnek gondoljuk, ne feledjük, még mindig túl sokan vannak, akik a nőket másodrendű állampolgároknak tekintik, akik megkérdőjelezik tudásukat vagy rátermettségüket. Azokat pedig, akik harcolnak az elismerésért, egyszerűen feministáknak titulálják, mintha az sértő lenne rájuk nézve. Hihetetlen, hogy az évszázadok hagyományai még a mai világban is képesek felülírni a nőkről alkotott hamis képet. A nők megbecsültsége sok férfinak azt jelenti, hogy az értékük csökkenőben van, és ez rettegést vált ki belőlük. Ma is sok millió nő eegyensúlyozik nap, mint nap a magánélete, a család és a hivatása között, amiről ma már senki nem akarja lebeszélni őt, de a társadalom elvárja, hogy a gyermeknevelés mellett háztartást vezessen, pénzt keressen, kiszolgálja a családját.A férjét különösen, főleg a szeretetével és a figyelmével, pedig a „nő felépítése” azóta sem változott: nem lett több keze, sem lába, sem szélesebb válla, teherbíróbb a fizikuma, főleg nem klasszisokkal erősebb lelke.
Lídia Poët 65 évesen, 1920-ban léphetett be újra az ügyvédi kamarába. Törvényesen és végleg. Ez a fordulat azért következhetett be, mert elfogadták az 1919-es Sacchi-törvényt, amely végre kimondta: a nők is betölthetnek jogi pozíciókat.
Hogy mindez miért fontos ma is nekünk? Mert arra emlékeztet bennünket, hogy nem minden forradalom robbanással kezdődik. Néha egy beadvánnyal indul, egy kérelemmel, amely közli, hogy véget kell vetni annak, ami nem kielégítő.
A 21. században sajnos még mindig küzdünk az egyenlő bérekért, a női vezetők elfogadásáért, vagy akár a hétköznapi tiszteletért a közbeszédben.
Lídia Poët példája élő üzenet. Nem volt tökéletes hősnő, hanem egy makacs, intelligens és szenvedélyes ember, aki nem kérte, hogy engedjék érvényesülni. Egyszerűen csak ment előre.
Kép forrása:Wikipédia
