A tél halott csendje után megérkezett az én tavaszom. Lelkem új lehetőséget kapott, hogy merjen újra hinni önmagában és az élet szépségében. Élni mindig jó. Még a legnagyobb szenvedések is arra ösztönöznek, hogy ne hagyjam magam, hiszen, amim van, az mind azért virágzik, szökken szárba, mert életem vizével öntözöm. A tavasz egy régi halk ritmus, amely azt suttogja, még érzel, még szeretsz, ne add alább. Felébreszti a vágyat, de nem mindig a szerelem iránt, hanem azért, hogy eszünkbe juttassa, a legpokolibb órákat is követheti a megvilágosodás. A természet tesz egy könnyed tánclépést, amellyel kiröppen a télből, és azt súgja fának, földnek, égnek, hogy lehet jobb az élet, ha nagyon akarod.
Az én tavaszom az a mosoly, amit megmutatok magamból. Eddig takartam, rejtettem, mert úgy hittem, az idő kitörölte a szívemből. Most viszont, ahogy újra virul a meleg fény, megint simogatja a kopár falakat és a töredezett járdaszéleket, nem félek már, hogy valaki lelopja arcomról az örömöt.
Kellenek az ilyen idők, kellenek a megnyugvások, mert a sors gyakran összecsukja használt könyvét, és elfelejti, mit ígért. Évekkel ezelőtt csalfán elhitette, hogy a szerelem állandó, ahogy a hétköznapok unalma is. Azt sugallta, nem, hidd el, semmi nem lesz jobb, ha lázadsz, ha hazudsz, vagy ha kilépsz a köreimből. De a szél vizet áraszt, vizet fakaszt a patakból, elönti a sarat, a koszt, az összehordott törmeléket, és új magokat hint a földekre. Én már elhiszem, hogy a magok új virágokat és még újabb terméseket hoznak.
Látod, sárgul az aranyeső, bimbózik a barka, és bársonyköntöst kap a mandulafa. A régi dallamot friss erővel dúdolja a hajnal, és aki él, tudja, hogy ez az élet hónapokig végtelen. Talán novemberig.
Megéri remélni, tervezni, adni. Megéri simogatni, szeretni és ölelni. A fák tudják, ahogy a madarak is. Sose láttál még szomorú gesztenyét, vagy bánatos cinegét, ami nem véletlen. Ők tudnak valamit, ami több a bánatnál, sokkal értékesebb a keserűségnél. Ők élnek, lélegeznek, és mernek hajlani a szélben, ha kell. A viharok elől pedig csak annyira hátrálnak meg, amennyire muszáj. Én, az ember, tanulhatnék tőlük. Kitartást, aggodalom nélküli szívverést, könnyű lépteket, és hitet, hogy tényleg eljön az újjászületés. Öregen és fiatalon egyaránt.
Azt hiszed, ezek csak szavak. De hát nem a szavak visznek előre? Szavak szülik a tetteket, amelyek megidézik a változást. Nem mondhatom, hogy minek szórjuk őket, hiszen a szómag, ha elvetésre kerül, egyszer kikel, és termése jóllakat mindenkit.
Legyél te az az ember, aki vetni tud, műveli szíve parcelláját, és learatja a termést, amely ölelést és megnyugvást hoz. Ne hagyd, hogy valaki sóval hintse be a földed. Ha megteszi, akkor is újjáéled majd, ami mélyen gyökerezik.
Kép forrása: Pinterest
