Életünk feketedoboza képletesen és a valóságban sem más, mint a telefonunk. Oly módon függünk tőle, ahogy kevés tárgytól a világon. Sok jelentős találmány volt az emberiség történetében, de olyan, ami ilyen rövid idő alatt ennyi emberhez ért el, láncolt meg, kevés van. Természetesen ehhez az internet és vele együtt a közösségi oldalak terjedése is jelentősen hozzájárult.
Valljuk be, nem tudunk meglenni nélküle. Ha nem visszük magunkkal, feszültté válunk, hiszen benne van minden emlékünk, elérhetőségünk, kapcsolataink szövevényes hálója, de az ismeretek nagyrészét is már a kütyüből szerezzük. Még él az a generáció, aki nem ebbe született bele, képes könyveket olvasni, szeret is, de azért kevesen tudnak már elhatárolódni tőle. Most nem az előnyeiről és hátrányairól szeretnénk beszélni, azzal minden nap szembesülünk, hanem arról, hogy milyen lenyomat marad utánunk a készülékben.
Gyakorlatilag percek alatt kivégzünk minden élményt, mert a telefon felületesség elterjedését tette lehetővé. Minden egyes pillanatot rögzíteni akarunk, miközben elfelejtünk nézni, érezni, beleszagolni a levegőbe. Úgy hisszük, ha elérhetők vagyunk, akkor része vagyunk az élet körforgásának hisz mindenről tudunk, információk százai érnek el bennünket percenként. Ezekért az információkért cserébe odaadjuk a megélt pillanatok százait, ugyanis a fényképek, videók utólag nem adják vissza azt, amiről azt hittük, de jó is lesz visszapörgetni. Az az idő elmúlt, és a kanapén ülve sajnos nem vagyunk a tengerparton, nem érezzük a virágok illatát, a szelet, csak életünk egy szegletének filmjét nézzük. Azt mondjuk erre, nem baj, hiszen ez is érdekes. Mintha örökösen mozizni akarnánk, pedig tudjuk, hogy nem adja vissza a valóságot.
Egy dobozban tároljuk a titkainkat, az olyan felvételeket, amelyek nem publikusak, és azokat a kereséseket is, amelyek megmutatják valódi érdeklődésünket. Úgy flörtölünk, játszunk virtuálisan mások idejével, érzelmeivel, benne a magunkéival is, hogy nem tudjuk, valójában mekkora hibákat vétünk. Szokás azt mondani, hogy a szó elszáll, ahogy tetteink következménye is elhalványul idővel, ám a telefon megőrzi a botlásainkat, haragunkat, a rosszul időzített mondatokat, de a szexuálisan túlfűtött képzeletünk termékeit is, amelyeket megosztottunk másokkal, mert jó ötletnek tűnt. Ott vagyunk mások telefonjában, elmentették képernyőfotókon az üzeneteinket, amelyeket megbántunk vagy sem, esetleg mások szeme elé kerülnek, mint bizonyítékok. Nem lehet letagadni, kimagyarázni, mert a bizonyíték maradandó. Hiába hittük, hogy töröltük, vagy csak a hirtelen felbuzdulás mondatta velünk, megvannak feketén-fehéren, hogy bármikor kárt okozzanak nekünk. Zsarolhatók lettünk egy-egy elhibázott lépésünkkel, de azzal is, ha hazudtunk, csaltunk, becsaptunk másokat.
A feketedoboz nem hazudik, elraktározza az életünket, a jó dolgokat és a rosszakat is. Vajon hányan mernék kedvesüknek, házastársuknak megmutatni, milyen üzeneteket kapnak, küldenek, vagy milyen tartalmakat rejtenek a legmélyebb bugyrokban? Biztosan nem annyian, ahányan gondoljuk, mert bátran ki merjük jelenteni, hogy nekünk nincsenek titkaink, de azért előfordul, hogy csetelünk az exszel, lájkolunk nekünk tetsző embereket, díjazunk olyan mondásokat, amelyek később rossz fényt vetnek ránk, vagy elteszünk régi üzeneteket, mert simogatták a lelkünket. Egyszóval, vannak titkaink, mert megbíztunk egy eszközben, amelynek kiadtuk a lelkünk, olykor a testünk is. Pokolian nagy botrány lenne belőle, ha felszínre kerülnének egyes felvételek, legyenek azok hang vagy kép alapúak, miközben a külvilág felé eljátsszuk a jót, a becsületest, a tisztességest.
A telefon kockázatos játékszer. Hasznos eszköz, valóban megkönnyíti a mindennapjainkat, viszont tönkre is teheti, ahogy teszi is, ha elfeledkezünk a térről és időről, amelyben vagyunk, ha kiesünk a jelenből és játszunk, flörtölünk és hamis dolgokat közvetítünk.
Hogy kinek mekkora haszna vagy kára van belőle, egyénileg eldönthető. Mindenesetre nem árt óvatosnak lenni, mert nincs feltörhetetlen készülék, nincs törölhetetlen üzenet. Ha nem figyelünk, beszippant bennünket, és oda a lelkünk, de a mindennapi, olykor unalmasnak és egyhangúnak hitt életünk is.
Kép forrása: Pinterest
