„Hogy élsz? Mit csinálsz? Mi a neved? Miért jöttél a földre? Azt hiszed, csak úgy lehet átsétálni és átszemlélni egy életet? Megmérlek, és könnyűnek talállak. Nem voltál elég jó. Szakadozottan és fájdalmasan visszatért: nem – voltál – elég – jó. Hiú voltál és gyáva a jóságban. Igenis, programot kell csinálni belőle, a jóságból, ha már hiú és gyáva vagy hozzá, s ha nem megy másképp. Nem az a baj, hogy nem marad utánad semmi, hanem az, hogy rossz marad. Nem leszel se jó trágya, se fárosz Minden percben vége lehet az ünnepélynek. Most, holnap, holnapután. Kezdd el újra, másképp. Most, azonnal, minden perc drága. Ha még ötven éved van, akkor is drága minden perc. Mit fekszel itt? Egy világ zúg körülötted, s neked üres a szíved.”
(Márai Sándor)
Márai Sándorról sokáig kevesen tudtak Magyarországon. Neve és munkássága tiltólistán volt. Egész életében a kommunista rendszer ellen harcolt írásaival, mégse érhette meg, hogy kikiáltsák az új Magyarországot, amelyre várt a II. világháború befejezése óta.
1989. február 21-én egy pisztolylövéssel zárta le életét. Ekkor már évek óta súlyos depresszióval és rákkal küzdött.
Ma nincs olyan irodalmat szerető ember, aki ne találkozna műveivel. Sorait, a Füves könyvből vett bölcsességéit naponta látni a médiában. Egy olyan író volt, amilyen kevés születik. Egyidős volt a századdal, hiszen 1900. április 11-én látta meg a napvilágot Ady, József Attila és Radnóti kortársaként, bár személyiségében és habitusában eltért tőlük.
Kassán, jómódú, polgári családba érkezett, és az akkori világnézet, az akkori élet minden szeglete bevésődött sejtjeibe. Zsigerileg polgár volt, akinél a legfőbb érték az olvasottság, a tudás és az írás szeretete maradt az utolsó percéig.
Pályafutását versekkel kezdte, és a már első kötete sikert aratott. Később a prózaírás mellett tette le a voksát. Élt egy ideig Németországban és Franciaországban is, de 1928-ban visszatért Magyarországra és a konzervatív értékek mentén írta naplóját, úti beszámolóit és regényeit. Az egyre inkább elharapózó náci Németország nézeteit elutasította és tollat ragadott minden alkalommal, hogy ellenük szóljon. A 30-as, 40-es évek elején már sikeres szerzőnek számított. Olyasféle emberismerettel, léleklátással rendelkezett, amellyel kevesen. Regényeiben mélyre nyúl, és a legmegfoghatatlanabb, legbonyolultabb érzelmeket is a felszínre hozva. Őt olvasva úgy érezzük, mintha nem is csak 89 év jutott volna neki ezen a bolygón, hiszen a mérhetetlen tudás, műveltség, amivel rendelkezett, több emberöltő alatt is nehezen összeszedhető más földi halandó számára. Mondatait úgy szerkesztette, hogy megállva ízlelgetjük őket, miközben minden szavát érezzük és elfogadjuk. Kevesen tudnak az irodalomban ilyen pontosan és minden felületességet mellőzve bánni az érzelmekkel és azok papírra vetésével.
1944-ben visszavonult a nyilvánosság elől, és a háború befejezése után úgy döntött, családjával elhagyja az országot, mert látta, hogy a Szovjetunió befolyása miféle pusztításokra képes, és Magyarország elindul azon az úton, ami a pusztulását segítette elő. Egy ideig Svájcban, majd Olaszországban élt, de végül egészen 1956-ig New Yorkban.
„Sorsukat több, nyugaton megjelent újság figyelemmel kísérte, a Nyugati Hírnök és a Hungária naprakészen tudósított, mi történik a Márai családdal. 1948 novemberében megjelent az íróval egy interjú a Szabadság című clevelandi lapban. Ebben arról kérdezték, hogy szerinte mi a magyar emigráció feladata a magyarsággal kapcsolatban, s erre a magyarok előítéletek nélküli megismertetését és a magyar nyelv megmentését jelöli meg. „Megvannak az imáink, megvan a nyelvünk, él a nemzet – mondták és igazuk volt (a zsidóknak, amikor a rómaiak után a romok alól kikaparták megmaradt tekercseiket). Így kell nekünk is átmentenünk a nyelvünket, és ez, csakis ez dönti el majd népünk sorsát. Utóbbi gondolata a száműzetésben eltöltött 41 év ars poeticája lett; ez visszhangzik a Halotti beszédben is: „Nevedről lehull az ékezet”.
Márai sehol nem volt otthon igazán, mert a világot bár színesnek élte meg, színeit mégis itthon hagyta, és gyökértelennek tudta magát bárhol, ahol megpróbált új életet kezdeni.
Az 1956-os forradalom kitörésekor még visszajött Európába, bízva abban, hogy szeretett hazája ki tud lépni a szovjet ölelésből, ezért segített a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztésében. Sajnos csalódnia kellett, így visszatért Amerikába és San Diegoba költözött. Egy rövid ideig még Salernoban is megpróbált európai szívén sebet gyógyítani, de nem sikerült neki. Felesége, Matzner Ilona, akit Lolaként ismert az irodalmat kedvelő olvasó, mellette volt szinte egész élete során, még akkor is, amikor Márai kisebb-nagyobb kitérőket tett a házasságából. Közös gyermekük pár hónappal a születése után meghalt. Örökbe fogadtak később egyet, Jánoskát.
Kevesen tudják, hogy az író egyik öccse, Radványi Géza néven világhírű rendező lett.
1987-től már teljes remeteségben élte napjait. 1986-ban meghalt szeretett felesége. Kérésére elhamvasztották, és az író az óceánba szórta hamvait. Nem sokkal később nevelt fiát is elvesztette. 1988-ban lehetőség nyílt arra, hogy műveit Magyarországon kiadják, ezzel a kéréssel fordult felé a Magyar Írószövetség, de nem engedélyezte. Ő, aki egész életében a szocializmus és a gyűlölet ellen küzdött, azt felelte, hogy csak akkor engedélyezi, ha majd más világ jön egykori hazájában. Felmerült benne ez idő tájt, hogy a megmaradt időt, ami neki rendeltetett otthon töltse, de orvosai nem javasolták. Tudta, hogy a Halál elindult érte, de egy ideig nem sietette. Így írt erről:
„Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.”
Végül mégis másképp határozott. Hamvait kérésére a Csendes-óceánba szórták. Az egyik legszomorúbb tény, hogy Márainak három mostoha unokája született, de egyik sem tudott magyarul, így soha nem olvashatták csodálatos műveit.
Könyvei, írásai ma rendkívül népszerűek, sokat megfilmesítettek. Úton-útfélen találkozunk gondolataival, és ez így van jól, hiszen hírneve a világban egyenlő a polgári magyarság értékeit hirdető emberekével.
Kép forrása: Pinterest
