Ahogy véget ért a nagy önfeltárulkozás-vágyakozás a gyerekek részéről, alig kaptam levegőt, azonnal ki kellett jutnom a teremből. Az egésznek semmi értelmét nem láttam, de meg nem mertem volna szólni, mert a többi buzgó anyatigris leharapta volna fejemről a hajat. Hát szabad a jövő generációjának terveit semmibe venni? Anya az ilyen? Nem, az ilyen nem anya, hanem egy tűzokádó sárkány meg egy keresztes vipera keveréke, aki a folyosón csak azért nem kapott szívrohamot, mert sokan nézték volna végig a haldoklását. Így erőt vettem magamon, és abban bíztam, hogy hogy mielőtt megölöm a nagyobbik gyerekemet, ki tudom faggatni. Életfogytiglan közben már úgyse érné meg.
És lám megjelent a csupamosoly, csupakedvesség Liza, akit biztosan begyógyszerezett valaki kedvességgel, ugyanis mostanában oltva volt ellene. Nem egyedül volt, hogy lett volna. Ott sétált mellette az én fantasztikusan kinéző, lehengerlő és csodaelegáns Mr. B-m. Olyan szemeket meresztett rám, mint aki meg van lepve, pedig biztos vagyok benne, hogy nem az utcáról cibálta be Liza.
– Szervusz, Mónika! – köszönt kedvesen. Nemcsak a lányom, ő is bevett egy adagot, és érdekes módon mindenki vigyorgott, csak én nem.
– Micsoda meglepetés! – adtam az ártatlant. – Mi szél hozott errefelé?
– Jaj, anya, úgy beszélsz, mint az anyóka a mesékben? Nem tudnál rendesebben örülni?
Én megfojtom, öntött el a méreg. Meg bizony, de nem várok vele, hanem azonnal, hogy tanúk is legyenek rá.
– Na, tessék! – szólt közbe Marcell nevetve. – Örülj, hogy minket látsz. Mi örülünk neked, igaz Liza?
A lányom vadul bólogatott, közben meg élvezte, ahogy az arra elhaladó anyukák mind minket bámulnak. A gyerekem egy szörnyeteg, ezt kijelenthetem.
– Köszönöm szépen! Minek köszönhetem ezt a találkozást?
– Liza volt szíves felkeresni, és meghívni. Nem utasíthattam vissza, mert azt mondta…
– Ne, ezt ne mondd meg, mert anya kitesz az utcára! – kiáltott a kislány.
– Értettem, hölgyem. Lakat a számon. Szóval eljöttem, mert kedvesen hívott. Azt gondolom, nem vallottunk szégyent, nem igaz, Liza?
– Mi voltunk a legjobbak! – kiáltott a lányom valami ismeretlen eredetű lelkesedéssel a hangjában. Most bár biztos voltam benne, hogy ő nem az én gyerekem. Elcserélték, és hoztak helyette egy kínai másodpéldányt.
– Volna kedvetek együtt ebédelni? – kérdezte Mr. B.
Á, nem, legszívesebben az alvilágba is leszállnék veled, gondoltam, ehelyett szimplán azt feleltem, nem.
– De anya! Éhen halok!
– Majd eszel otthon. Máskor se lelkesedsz annyira, csak a hamburgerért.
– Tudok egy fantasztikus helyet, ahol minden van. Olasz kaja, tenger gyümölcsei, bármi. Mit szóltok hozzá?
– Sajnos, vissza kell mennem, dolgozni! – kötöttem az ebet a karóhoz.
A lányom összeráncolta a homlokát, és éreztem, baj lesz még ebből a mondatomból, de csak halkan ennyit mondott:
– Anya, kérlek! – Ez meghatott. Ha erőszakoskodott volna, biztosan nem megyek bele.
– Jó! Van egy órám, menjünk!
Marcell felnevetett, de nem gúnyosan. Inkább örömmel, és ezt az örömöt nem értettem. Minek örül, hiszen nincs köztünk semmi? Mit örvendezget itt nekem, amikor kellemetlen helyzetbe hozott a szüleinél, ahol meg kellett tudnom, hogy nősülni fog. Tőlem elveheti a gonosz mostohát is a Hófehérkéből, de engem ne szédítsen tovább.
– Itt a kocsim! – mutatott a fekete BMW-re, és tényleg ott ült benne a sofőr, aki úgy pattant ki, mint akinek gombostűvel bökték meg a hátsóját. Szerencsére ő nem mosolygott. Torkig voltam már ezekkel a mosolyokkal.
Az étterem nem messze volt, alig öt percnyire, ismertem, nemrég nyílt. Felicity volt a neve, nem puccos hely. Amikor kiszálltunk, még mindig nem voltam képes semmi másra, csak hallgatásra. Ellenben a lányom, aki végig csacsogott Marcellal, aki itta minden szavát. Ugyan, harminc múlt, még gyerek, biztosan azért.
A pincér úgy üdvözölt bennünket, mintha tegnap váltunk volna el. Hozta a limonádét, nekem egy pohár pezsgőt, pedig nem is kértem. Liza pizzát kért, én gnocchit, Mr. B. viszont spagettit.
Amikor meghajolva távozott, az én drága filmsztár-kiszemeltem rám nézett, és csillogó szemmel ennyit mondott:
– Liza, ideje, hogy elmondjuk anyukádnak az egész történetet. Mit szólsz hozzá? Mielőtt azonban belekezdenénk, koccintsunk erre a napra, a sikeres projektnapodra, rendben?
– Szívesen! – bólogatott a lányom. Még a farmerdzsekije is ragyogott a boldogságtól. Megdicsérték, tetszett neki. Marcell ért a nyelvén, ez biztos, gondoltam elismerően. Ő felemelte a poharát, mert valahogy neki is termett ott egy, a szememben nézett, majd a lányomra, és koccintott az ő limonádéjával. Aztán amikor összekoccant a pezsgős poharunk, bíz’isten melegem lett. Ez lenne a szerelem, futott át az agyamon. Nem, ez az idiotizmus, súgta a fülembe egy kisördög.
– Ki kezdi? – kérdeztem, miután kellően elvörösödtem pár korty után.
– Kezdd te! – mondta a világ legtermészetesebb hangján Liza.
Winter Marcell gondolkodott egy pillanatig, majd belevágott:
– Mónika, én nem sejtettem, hogy te felszívódsz. Nem tudtalak elérni sehogyan, pedig már anyámat is mozgósítottam. Vicces, de igaz. És amikor legjobban kerestelek, akkor belebotlottam Lizába, aki ajtót nyitott. Így volt?
– Igen, bár anya megölt volna, ha tudja. Viszont láttam a kukucskálón, hogy nem egy szörnyeteg kopogtat.
– Liza! – szóltam rá. – Itt vagyok!
– Nem akartam én semmit, csak tisztázni a dolgokat, miután eltűntél. Erre a lányod leültetett, megkínált krumplifőzelékkel, és miközben ettünk, meghívott a projektre.
– Könyörgöm, én hol voltam ezalatt?
– Emlékezz csak vissza! – kotyogott közbe Liza. – A kozmetikusnál, vagy fodrásznál, már nem emlékszem. De tudtam, hogy sokáig maradsz.
– Te ilyen hamar beadod a derekad, ha egy tízéves megszólít? – néztem a férfira, akitől remegett a lábam az asztal alatt.
– Szó sincs róla. Csak vannak bűbájosak, akik elvarázsolnak. Akik elmondják, hogy az anyukájuk odavan valakiért, és nagyon szomorú pár napja.
Már nem mondtam erre semmit. Tényleg ily módon kiadott ez a bestia?
– És ez elég volt neked? Megszántál, mi? – kérdeztem szomorúan.
– Nem, anya! Képzeld, azt mondta, ő akar elvenni feleségül már napok óta.
Ezen mindhárman elnevettük magunkat.
Néztem a csitri lánykám csillogó szemét, néztem Marcellt, aki úgy ült ott velünk, mintha mindig is közénk tartozott volna. És pokolian fájt a szívem.
Ekkor azonban, mint egy égi jel, megcsörrent a telefonom. Az utazási irodából hívtak. Halaszthatatlanul fontos, hogy visszamenjek, mondta a barátnőm. Nem boldogul nélkülem.
Letettem a telefont, és elfintorodtam.
– Ne haragudjatok, de mennem kell! Gyere, Liza, hazadoblak! – mondtam minden kedv nélkül.
– De anya! A pizza…
– Most nem tudjuk megvárni… Sajnálom.
– Mi lenne, ha mi ennénk, és utána én hazavinném Lizát? – kérdezte Marcell. – Ígérem, desszertet is választhat!
– Légyszi, anya! Utána azonnal írom a leckét.
Végignéztem rajtuk és tudtam, összeesküdtek ellenem. Bólintottam. Fogtam a táskám. Amikor felálltam, Mr. B. is, és odahajolt hozzám.
– Ennyivel nem végeztünk! – súgta. – Keresni foglak, és nem futhatsz el előlem örökké.
Jó vicc, morogtam félhangosan. Minek szórakozik velem?
Nyomtam egy puszit Liza feje búbjára, és kimenekültem. Ekkor jutott eszembe, hogy kocsim az iskola előtt maradt.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest