Érdemes a múlttal foglalkozni?

„A múlt és jövő csak két táska az emberiség
hóna alatt: egyik az emlékeket, a másik
a jóslatokat tartalmazza, nyilvánvalóan
mindkettő valótlan.”

(Weöres Sándor)

A múlt életünk része, még akkor is, ha nincs. Mondhatnánk, hogy mögöttünk van, hogy nem lehet rajta változtatni, és igazunk is lenne, de a múlt jelentős mértékben befolyásolja a jelenünket. A jelenünk meg a jövőnket. Való igaz, hogy a múltban ragadni, folyamatosan rágódni rajta, vagy keresni a hibákat, éppoly káros, mint azt hinni, hogy akkor és kizárólag akkor jobb volt minden. Nem volt jobb, de az emlékezetünknek könnyebb, ha ezt hisszük. Úgy vagyunk kitalálva mi, emberek, hogy ne raktározzuk el a sérelmeket. Vagy csak válogatva, csak azokat, amelyek mélyre ültek bennünk, de igyekszünk, hogy a jóra emlékezzünk. Mindez azért van, mert ha csak a rossz emlékek élnének az agyunkban, képtelenek lennénk tovább lépni.

A múlt mindig sok tanulságot és tanulnivalót hordoz magában. Ha elfogadjuk, hogy akkor és abban a pillanatban nem tehettünk mást, hogy nem dönthettünk másképpen, derűsebben tekinthetünk a jelenre. Nincs jó vagy rossz döntés. Mindig az adott helyzet, állapot, a lelkünk, testünk rezdülése határozza meg, mit teszünk. Képtelen vagyunk másképpen dönteni, ezért nem mondhatjuk, hogy az jó vagy rossz volt. Utóbb azonban átírhatjuk magunkban és sokszor meg is tesszük.

 
 

Az egész életünk tulajdonképpen ritkán jelen, mert mennek a percek, órák, és szinte soha nem vagyunk a mában, minden mögénk kerül. Mégse felejthetjük el teljesen, mit mondtunk vagy tettünk, azt meg pláne nem, mit éreztünk, mert ezek nem hullanak ki a fejünkből, és adandó alkalommal emlékeztetnek bennünket örömeinkre, tévedéseinkre.

Ha olyan könnyű lenne nem foglalkozni azzal, amit rég magunk mögött tudunk, akkor nem lenne bosszúállás, fájdalom, nem törnének fel bennünk a gyerekkor bántalmai, megaláztatásai. Hiába fojtjuk el őket, elég egy illat, egy íz, és kilépnek a zárt kapuk mögül, hogy újra jelen legyenek a perceinkben.

Mégis felmerül a kérdés, érdemes-e, kell-e foglalkozni azzal, ami már úgyis megtörtént. A válasz igen. Pontosan a fentiek miatt. Azért, hogy a múlt ne tudjon tovább rombolni, hogy végre el tudjuk fogadni, hogy tévedtünk, hogy a sérelmek nem szabad, hogy felemésszenek bennünket. Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik évek, évtizedek óta haragot hordoznak magukban haragot, és ha megkérdezzük őket, vajon nem változtatnának-e a fennálló helyzeten, dühösen elküldenek. Ha magyarázatot kérünk, sokszor egy CSAK a válasz, ugyanis tudják, hogy nincs létjogosultsága dühüknek, bánatuknak, mégis őrzik. Eltelik egy élet, és már rég nem emlékeznek pontosan, mi miatt nem állnak szóba testvéreikkel vagy szüleikkel. A CSAK olyan erős, hogy gondolkodni se akarnak róla, nemhogy lépni. Az ilyen mély sebek és haragok hatalmas terhet jelentenek, letenni mégis képtelenek. Pedig elég lenne csak egy szó, egy kedves gesztus, és megértenék, milyen felesleges mindez. Sokan csak a haldoklásuk alatt jönnek rá, hogy mekkora ostobaság volt nem kezdeményezni a megbocsátást.

Amikor arról beszélünk, hogy az élet milyen gyorsan eltelik, hogy milyen röpke pillanat a boldogság, akkor arról is kellene elmélkednünk, hogy a harag, a bánat cipelése mekkora kín. A gőg, a büszkeség azonban sokszor nem enged teret a változásnak. Vajon miért? Mi lenne, ha feltételeznénk, hogy jól sül el egy engesztelés? Életünk gyökeresen megváltozhatna, és sok olyan élményben, vidám pillanatban lehetne részünk, amit ma még megvonunk magunktól.

A világ számára apró porszemek vagyunk. Egy könnyű szél is felkap bennünket, és úgy elsodor, hogy emlékünk is alig marad. Viszont barátaink, családunk számára erős sziklák lehetünk, ha merünk.

Adjunk teret a jelennek azáltal, hogy javítunk a múltunkon. Ez a javítás azonban nem történhet másképp, mint beszélgetéssel, öleléssel, a dolgok tisztázásával. Mindehhez azonban kell egy adag alázat, akarat és képesség arra, hogy lenyeljük a torkunkon akadt büszkeségünk. Néha többet ér ez, mint fent hordani a fejünket, miközben a szívünk nap, mint nap belehal valaki hiányába, rosszul kimondott mondatába, vagy ostoba cselekedetébe.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here