A Szerelemnek volt neve. Olyan ábrándosan szép és szőke volt, mint a mesékben. Tizenkilenc éves, szürkeszemű, pedig sose szerettem a szőkéket, magas és kellemesen izmos. Ott állt velem szemben, és azt mondta, tetszik neki, amit írtam, és az egész búcsúztatóm szövege profi. A lábam remegését csak azért nem látta, mert az asztal alá rejtettem, nem szándékosan, a természet rendezte úgy, hogy ne legyen előtérbe olyankor, amikor egy fiú bókol nekem. Pontosabban az írásomnak.
A Szerelmet Attilának hívták. Okos volt és vicces, ugyan mi más lehetett volna? Persze, hogy felfigyeltem rá, de tipikusan a rút kiskacsa és mesebeli királyfi találkozása volt a miénk, ami egyik mesének se a története, de az enyém akkor kezdett íródni. Ő nem tudta, de én azonnal szárnyra kaptam, még akkor is, ha ezek a szárnyak gyengék és erőtlenek voltak, a kacsaságom pedig szembeötlő.
Még mindig voltak pattanásaim, pedig hivatalosan felnőtt lettem, kifelé gyalogoltam abból az átkozott pubertásból, de a hajam vékonyszálú, könnyen zsírosodó volt, és ha mindez nem lett volna elég, volt egy gyűlöletes szemüvegem. Már nem a csúf, vastagkeretes, barna förmedvény, hanem vékony fekete szállal ölelt, de mégiscsak okuláré volt. Abban a régi világban nem volt menő pápaszemet viselni, még akkor sem, ha csinos volt. Hordtam, mert kellett, nem mellesleg nem láttam jól, ha nem volt az orromon. Vagyis csak azt hittem, mert egyszer a Szerelem azt mondta, szebb vagyok nélküle. Nem bókolt, csak kedves volt. Ettől a pillanattól kezdve nem volt az az isten, hogy én felvegyem az utcára lépve. Maximum a könyvek fölött görnyedve… Tanévzáróra készültünk, negyedikesek voltunk, ballagtunk a gimiből, amiről valóban úgy éreztük, életünk nagy lépcsője. Utólag már tudom, hogy akkora lépcső nem volt, legfeljebb egy kis botlásra késztető, de egy öntudatos fiatalnak ezt senki be nem magyarázhatta.
Hetekig próbáltunk hárman, a műsor tematikájára nem emlékszem, a másik lányra se, de a májusi napsütésre és a boldogságomra igen. Szerelmes voltam és rajongtam érte a fiúért. Azt beszélték, Pestre készül, orvosira, mert az a vágya, hogy fogorvos legyen. Nekem a főváros akkor még misztikus távolban lebegett, ám két évvel később magam is ott voltam már, de nem számított.
Azokban a napokban minden szép volt, mert a szerelmes embernek azzá válik a világ, ha rámosolyog a kiválasztottja. Attila pedig jókedvű volt, elképesztően dögös, és az én ártatlan szívemnek méreg. Mégis ábrándozva keltem, feküdtem. Nem emlékszem, milyen volt a gimnáziumi búcsúnk, arra se, hogyan sikerült felolvasnom a szövegemet, de ha nagy égés lett volna, nem feledtem volna el. A bankettre, amire egy szálloda hatalmas termében került sor, úgy érkeztem, hogy nem voltam csinos. Magam sem tudom, de nem vettünk új ruhát, hogy miért, kiveszett a gondolataimból. Talán mert akkor még nadrágos csaj voltam… Úgy múlt el az este, hogy távolról figyeltem őt, amint más lányok körbe rajongják, és amikor belefáradtam, hazamentem. Pocsék este volt. Soha többé nem láttam viszont, egészen harminc évvel későbbig.
A Deák téren rohantam egy találkozóra, amikor szembejött velem. Ő volt, megismertem. Az ember tudja a Szerelemről, hogy nem változik, csak átalakul, és ezzel így voltam én is. Persze már nem lobogott hullámos, szőke haja, de nem tévesztettem volna össze senkivel.
Attila, szaladt ki a számon, ahogy elhaladt mellettem. Meg voltam győződve, hogy nem hallhatta, de mégis. Megfordult. Hosszan nézett és kimondta a nevem. Azt hiszem, nem túlzás, hogy az állam az aszfalton landolt.
– Tudod, ki vagyok? – kérdeztem döbbenten.
– Megváltoztál, de a szemed és a mosolyod a régi.
Van nő, akinek erre nem reszketne a lába? És most nem ültem az iskolapadban, hanem az utcán álltam, és tátogtam, mint a sült hal a tányéron.
– Hogy lehet, hogy megismersz? – néztem rá, és nem hittem a fülemnek.
– Nagyon bejöttél nekem. – Ezt úgy mondta, hogy nem hallottam hangjában gúnyt. Komolyan beszélt…
– Én? Hiszen szóra se méltattál…
Megcsóválta a fejét. Most is ugyanolyan jóképű volt, mint régen. Á, nem, sokkal jóképűbb lett.
– Te viccelsz velem? – komorodtam el.
– Én akkor próbáltam viccelni folyton, de te elkerültél. Alig tudtam rólad valamit, és a bankettünkön mire megkerestelek, eltűntél. Másnap mondták a koleszben, hogy hazamentél.
– Kerestél?
– Mondtam, hogy tetszettél nekem…
Hallgattam, a Szerelem beszélt. Mit mondhattam volna harminc évvel később? Hogy ilyen nincs? Hogy az egész mese habbal? A rút kiskacsa csapkodott szárnyaival, de nem tudott felszállni. Már rég nem voltam az a lány, az jelentéktelen, szemüveges, mégis belül az maradtam, és a csípős szélben hálát adtam a fentieknek, hogy a hidegre foghatom arcom pírját. Néztem a fiúból lett férfit, aki ugyanúgy mosolygott, és arra gondoltam, elveszett harminc év. Vagy annak el is kellett, hiszen így volt megírva.
– Te is nekem! – vallottam be végül halkan, mint egy kamaszlány, aki még nem tudja, vajon szabad-e kimondani, amit érez.
– Nem tudtam. Mindig nevettél a hülyeségeimen, de amikor megszólíthattalak volna úgy igazán, rohantál órára vagy valami fakultációra.
Nem emlékeztem már semmi ilyesmire, de azt nem bírtam felfogni, hogy ha igazat beszél, miért nem tűnt fel.
– Á, akkoriban sokat fontoskodtam! – mondtam nevetve.
– És most? Ugye most nem tűnsz el? Kell, hogy legyen időd rám!
Ezt mondta nekem a Szerelem, akit elszalasztottam. Mondta, és mosolyogva ingatta a fejét.
– Be kell ülnünk valahová, mert ezer év múlt el, és én tudni akarom, mi történt veled!
Ezer év. Valóban. Kihagyott pillanatok és érzések. Meg nem élt napok, bánatok és örömök. Bólintottam.
– Menjünk! – nyúlt a kezem után. Nem volt gyűrű az ujján. Talán a zsebében sem. Még nem tudhattam.
Másnap reggelig beszélgettünk. Amikor bezárt az étterem, a Duna-parton folytattuk. Aztán a Lánchídon gyalogolva, majd a Gellért-hegyen. Szavaink lassan foltozták be az idő vásznának molyrágta lyukait.
