Fantomfájdalmak

"Aki elmegy, döntést hoz. Nem mindig olyat, amibe beavat bennünket. Aki el akar szakadni, meg is teszi, mert rájött, hogy önmaga számára ez a legjobb. Mi, akik maradunk, gyászolhatunk épp úgy, ahogy a valódi halálnál. Állhatunk értetlenül, feltehetjük napjában százszor a miért és a mit rontottunk el kérdéseket. Olykor kapunk rá válaszokat, máskor meg nem. A gyászfolyamat azonban elindul, és váltakozik benne egy csomó érzés: düh, kétségbeesés, önvád, harag, szomorúság, elfogadás és még sorolhatnánk. Mind természetes. Meg kell élnünk a gyászt, hogy tovább tudjunk lépni, főleg hosszabb, intenzívebb kapcsolatok után. A nők ilyenkor élve boncolják magukat sok esetben, a férfiak meg magukba fordulnak, vagy gyógyírt remélve új szerelmet keresnek."

A fantomfájdalom a neuropátiás fájdalmak egyik legismertebb fajtája, amely amputáció után lép fel.

Fáj, ami nincs.

A szakirodalom a fantomfájdalom kifejezést nem ismeri a kapcsolatok terén. Nem használja, ahogy mi magunk is ritkán, mégis érezzük. Fáj valakinek a hiánya, a távozása, az eltűnése, közömbössége. Ha józan ésszel belegondolunk, ami nehéz, ha benne vagyunk a bánatban, valóban olyasmitől szenvedünk, ami már nem létezik. Olyan valaki után vágyakozunk, aki megszűnt létezni a számunkra. Ha képesek lennénk elfogadni, hogy a semmi nem fájhat, sok szenvedéstől kímélnénk meg magunkat. Egy amputáció után sokan mondják, hogy érzik a hiányzó végtagjaikat, olykor viszketnek is. Tulajdonképpen ugyanígy vagyunk azokkal az emberekkel, akiket szerettünk és elveszítettünk. Hosszabb-rövidebb ideig életünk részei voltak, a nagy szerelemben még össze is olvadhattunk velük, tehát egyáltalán nem furcsa, hogy azt gondoljuk, elveszítettük egy darabkánkat. Nem feltétlenül a szívünket, amelybe érzelmeket palántálunk, hanem azt a helyet, ahol megérintett bennünket a másik. Hiányzik a bőrünk, a karunk, a törzsünk és sorolhatnánk, egyszóval mindenünk egy szerves része. Ez a fájdalom nem kisebb, mint ha a fogunk vagy a gyomrunk fájna. Erős, intenzív, gyötrő. Képtelenek vagyunk mással foglalkozni, nem tudjuk elterelni a figyelmünket, vagy csak hatalmas nehézségek árán.

Aki elmegy, döntést hoz. Nem mindig olyat, amibe beavat bennünket. Aki el akar szakadni, meg is teszi, mert rájött, hogy önmaga számára ez a legjobb. Mi, akik maradunk, gyászolhatunk épp úgy, ahogy a valódi halálnál. Állhatunk értetlenül, feltehetjük napjában százszor a miért és a mit rontottunk el kérdéseket. Olykor kapunk rá válaszokat, máskor meg nem. A gyászfolyamat azonban elindul, és váltakozik benne egy csomó érzés: düh, kétségbeesés, önvád, harag, szomorúság, elfogadás és még sorolhatnánk. Mind természetes. Meg kell élnünk a gyászt, hogy tovább tudjunk lépni, főleg hosszabb, intenzívebb kapcsolatok után. A nők ilyenkor élve boncolják magukat sok esetben, a férfiak meg magukba fordulnak, vagy gyógyírt remélve új szerelmet keresnek.

 
 

A fájdalom, amit érzünk, sose lehet egyforma. Soha nem érzi át más, hiába mondja, mert nem ismeri az előzményeket, az érzések intenzitását, és nem volt része annak, aminek mi. Ezért nehéz tanácsokat adni, még az is hamis lehet, ha azt mondjuk, megértjük a másikat. Megérthetjük bizonyos fokig, de át nem élhetjük és semmilyen módon nem segíthetünk csak ideig-óráig. A fájdalom azért az egyik leggyötrőbb érzés, még ha nem is fizikai, mert nem tudjuk letenni. A gondolatainkban van, és olykor átsugároz a testünkbe is. Ha irányítani tudnánk, akkor valószínűleg megtennénk, de sokáig nincs felette hatalmunk. Hogy lassan hogyan szabadulunk meg tőle, talán senki nem tudja. Beszélhetünk az időről, új élmények kereséséről, lassú feldolgozásról, de egyik sem biztos megoldás.

Vajon miért gondoljuk, hogy a fájdalom fontos nekünk? Ha nem lenne az, elengednénk. Sokan úgy vélik, hogy attól lesz valós valami, ha fáj. Akkor bizonyítékot nyer, hogy létezett. Mi tesszük elviselhetetlenné magunk számára, bár erről nem tehetünk. Nem vagyunk urai döntéseinknek, pláne érzelmeinknek. A bánat, a szomorúság még a művészetekben is erőteljesebben hat, mint az öröm vagy a vidámság. Gondoljunk csak a versekre, dalokra, filmekre. Mennyire szeretjük nézni, hallgatni a bánatos történeteket, amelyekről azt reméljük, hogy a miénkkel ellentétben, jóra fordulnak. El tudunk merülni egy szép versben, dalszövegben, és kevés ezek között a felszabadult érzések közvetítője. Be kell ismernünk, hogy szeretünk szenvedni. Nem tudatosan, mert az kinek lenne jó, de mégis úgy érezzük, a fájdalom által többek leszünk.

Ezért, ha valaki tovább lép, ha kimondja vagy érzékelteti, hogy nem vagyunk számára egyediek és nélkülözhetetlenek, akkor a poklok poklát éljük meg, de legbelül tudjuk, hogy ez is az élet velejárója. Ha kikerülünk belőle, sokkal erősebbek és ellenállóbbak leszünk. Igaz, hogy óvatossá válhatunk, de azért nem elhanyagolható az a tény sem, hogy megérezzük belső erőnket. Ennél kevés fontosabb van a világon, mert ez az erő visz előre minket.

Hogy a fantomfájdalmak megszűnnek-e egyszer, nem tudhatjuk, de reméljük. Minden elmúlik, a jó és vele együtt a rossz is. Szóval, fel a fejjel! Jönnek még jobb idők, jobb emberek és jobb szerelmek is!

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here